HTML

Mindenhol Otthon Vagyunk

Mindenhol otthon vagyunk. Nem hiszed? Hétköznapok nem hétköznapi élményei a Gül Baba türbétől Sierra Leonéig.

Friss topikok

Linkblog

A háborúk királya

2011.03.28. 09:48 danielfromhungary


A Toyota létrehozta a tutit. Ráadásul nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt. A japánok ugyanis rájöttek, hogy a világ nagyobbik felén nincsenek túl jó utak, miközben az ott élők sokkal nagyobb dolgokat szeretnek szállítani, mint európai kollégáik. Az itthoni polgári tescos bevásárlásra tervezett csomagtartóval szemben egy pickup platója a végtelenségig zsúfolható. Építhető rá az autónál kétszer nagyobb kupac, állva akad hely vagy tizenöt embernek, fél tucatnyi birka is simán felfér oda, esetleg teve, ami aligha mondható el egy sima terepjáró hátsó csomagtartójáról. Nem is beszélve a nehézfegyverzetről, vagy a platóra épített légvédelmi eszközökről.

A Toyota karrierje megállíthatatlan: Afganisztánban a helyközi közlekedés neve már Toyota, nem pedig busz. A Líbia és Csád közti 1986-87-es háború pedig Toyota-háború néven került be a köztudatba (vagy ha nem került, most itt az ideje utánaolvasni egy kicsit, csak úgy hobbiból).

 

Ebben a háborúban a csádiak Toyotákkal nyomultak a líbiai csapatok ellen, és nagyon csúnyán meggyengítették őket, bár a kettő között nincs sok összefüggés. A múlt évtizedben a szaúdiak látták el japán kocsikkal a tálibokat.

A Toyota titka az igénytelen és mindenhol bevethető, lezúzható masina, megjelenésében pedig hibátlan ötlet a platóra rajzolt hatalmas TOYOTA felirat, ami kellő ingyen reklámot biztosít a cégnek, amikor a világ összes fotósa háborút és konfliktust fényképez – és minden fényképen ott figyel a logo. Még az analfabéták is felismerik a nagy, nyomatott piros betűket. Magyarországon ilyen gépekre egyelőre nem kell számítani, felbukkanásuk minden bizonnyal okozna némi csődületet. Így aki harctérre adaptált autókat akar fényképezni, legalább Észak-Afrikáig kell elzarándokolnia.

5 komment

Címkék: háború toyota pickup terepjáró líbia bengázi

Karikatúrák Bengáziból

2011.03.20. 16:26 danielfromhungary

Aki hosszabb-rövidebb ideje követi Kadhafi pályafutását, annak eléggé nyilvánvaló, hogy a Mester nem teljesen százas. Ezt jól érzékeli a népe is, amely néhány napon belül kollektív karikatúra-rajzszakkör-kalligráfia workshoppá alakult. A több ezer, a politikai korrektségtől alkalmanként igen távol álló (és ebben a Mester hagyományait követő) rajzból komoly utcai kiállítások készültek. Íme, néhány gyöngyszem a 21. századi líbiai politikai karikatúra újhullámából.

2011. márciusa, Bengázi

 

 

Szólj hozzá!

Nemzetközi gonzózás Kairóban

2011.02.07. 01:00 danielfromhungary

Nemzetközi gonzózás Kairóban


Az elmúlt napokat Kairóban töltöttük. Tulajdonképpen érdemes volt tönkrevágni vele az idei nyaralást, rávilágított ugyanis néhány olyan apróságra, ami értelmetlenné teszi azt a törekvésemet, hogy esetleg tudósítóként megéljek Magyarországon. Szerencsére erre már korábban rájöttem, ez a mostani csak pár hasznos adalék hozzá. Meg szórakoztatásként pár szép történet.

Amikor elkezdődtek a tüntetések Egyiptomban, a világ összes valamire való médiuma rákattant a dologra. Persze nem pont akkor, hanem már jóval előtte, a tunéziai eseményeknél. Csak a kairói móka sokkal komolyabbra sikerült, eddig több mint 300 ember halt bele, és mégiscsak egy nyolcvanmilliós ország került a robbanás szélére.

Izraelben nyaraltunk éppen, nem messze Egyiptomtól, de azért annyira nem is közel, hogy csak úgy hobbiból átugorjunk körülnézni. De ha már így alakult, gyorsan befejeztük az éppen aktuális programokat, és eldöntöttük, hogy megnézzük magunknak a forrongó Kairót. A tüntetések hetedik napján futottunk be, gyorsan összeszedtük a természetesen elsőként érkezett Szlankó Bálintot az origótól, és átköltöztünk egy remek kis lerobbant, ám annál kényelmesebb, és ami még fontosabb, a tüntetésnek helyet adó Tahrir tértől egy sarokra lévő tetőtéri guesthouseba.

Aznap este elszabadult a pokol. Délután még lementünk a térre dumálni a tüntetőkkel, meg tájékozódni egy kicsit, délután visszamentünk a szállásra megírni az anyagokat, amikor elszabadultak az indulatok. Este már nem tudtunk visszamenni az utcára. A kapunktól jobbra és balra is húsz-harminc méterre ment a molotov-koktél párbaj, igen komoly kőzápor, barikádépítés, tömegverekedés. A szemközti épületet konkrétan elkezdték lebontani a Mubarak párti arcok (szimpatizáns helyett inkább börtönből kiengedett, és pénzért felbérelt bűnözőt mondanék, de az „arcok” valahogy semlegesebbnek tűnik), a Kairó Múzeum tetején láttuk a füstöt, sötétedés után pedig a lángnyelveket a szomszédos épület falain. Hogy legyen némi pörgés és adrenalin a balhéban, kimerészkedtünk az utcára, de sajnos épp nem a jó arcok birtokolták az utcát. Vascsövekkel felfegyverzett tinihordák lófráltak, rajtunk meg látszott, hogy nem éppen a csürhe részei vagyunk, ráadásul külföldiek, úgyhogy a velünk lévő egyiptomi lány tanácsára, na meg a saját érzésünknek engedelmeskedve egy perc után visszamentünk a tetőteraszunkra. Az őr bezárta, lelakatolta és eltorlaszolta a bejáratot, és megmondta, ha még egyszer kimegyünk, itt már nem jövünk vissza. A szerencsétlen lány is velünk maradt, ő véletlenül ragadt itt, és már nem tudott hazamenni. Hajnalig tartott a harc, volt gumiégetés, megjelent egy harckocsi, lövöldözés, időnként egy-egy roham, amivel reggelre a Mubarak ellen tüntetők birtokba vették az utcánkat, így reggel ismét le tudtunk menni a térre. (Csak hogy tisztázzuk: a Mubarak ellen tüntetők a jó arcok, ők védik a környéket és magukat a bűnözőktől. Erről egy későbbi bejegyzésben majd bőven írok.)

A Tahrir téren a legtöbben fejsérüléssel szenvedtek, igazából csak azok voltak biztonságban, akik a tér közepére menekültek – ott legalább nem érte el őket a kőzápor. Csak a mesterlövészek golyói… Aznap kezdődött az újságírók és fotósok módszeres levadászása.

Kelet-európai csóró újságíróként szerencsére sosem volt esélyünk, hogy olyanok legyünk, mint a nyugatiak. Ők a Hiltonban meg a Sheratonban laknak, az ablakból látnak mindent, este tudnak viszkizni a bárban, és kapják a napi 200 eurós napidíjat a fizetésükön felül. A fotósok kasztja egészen más, ők nem tudnak telefonbeszélgetések és tetőről látott események alapján versenyben maradni, nekik a sűrűjében kell lenniük. Egyenruhájuk a Ray Ben napszemüveg, a borosta, a kefijja és a sokzsebes mellény (az újságíróké ugyanez, csak a kefijja mellé zakót húznak), és mindenki teljesen ugyanúgy néz ki. Ezzel szemben a mi szállásunk 4-5 dollár fejenként… A fotósok a frontvonalban vannak, sokan teljesen őrültek. A legjobb képeik a barikád elől készülnek, majd nem sokkal később összetörik a felszerelésüket és eltörik a karjukat, beverik az arcukat, vagy csak jól megkergetik őket. Tőlünk többek között abban különböznek, hogy megfizetik őket ezért a munkáért. Nekik nem kell azon parázniuk, hogy ha összetörik a gépüket, nem tudnak majd dolgozni, mint ahogy az újságírót sem dönti romba a telefonszámlája annyira, hogy örül, ha nullára kijön a kalandból, mire hazaér.

De ebben az esetben jól jártunk a csóróskodással. A szállásunk ugyanis azon a zónán belül volt, amit a Mubarak-ellenes tüntetők ellenőriztek, pont a másik irányba azoktól a drága szállodáktól, ahonnan kirángattak nyugati újságírókat egy alapos helybenhagyásra. Egyszerűen ott voltunk a központban, túl közel az eseményekhez, gazdagnak tekintett nyugatiakhoz méltatlan környezetben – minden gyanún felül állt ott keresni minket. Egyik este egy külföldi újságíró forma kérdezte, hogy tudna biztonságosan kijutni a hoteljébe. Fogalmunk sem volt róla, mi nem jártunk ki…

Végül még annyi megjegyeznék, furcsállom, hogy Magyarországon ennyire nem érdekel senkit, mi történik a világban. Talán négyen-öten voltunk kint összesen, ebből ketten saját pénzből és saját elhatározásból (Bálintot és a negyedik srácot nem tudom). Abban biztos vagyok, hogy anyagilag senkinek sem érte meg. Általában ilyenkor ugyanis röpködnek a százdollárok taxira, fixerre, időnként kenőpénzre, a rendkívüli helyzetet mocskosul kihasználó, sokszoros áron működő hotelekre, sofőrökre. Jelen esetben a helyzet nem volt ennyire durva, de azért nem volt olcsó járgányt találni a határtól, ami bevitt Kairóba, meg eleve vízumot szerezni a határon, simán összejött egy ötvenezres telefonszámla, és a többi. Hogy nem volt kint magyar fényképész, az is elég elszomorító. Ilyenkor hol vannak, amikor élesben is lehetne vitézkedni? Miért nem éri meg senkinek kiküldeni őket? Budapesti tüntetések, kétnapos Afganisztán-túra minisztert kísérve… Nem szólok be, én is voltam ilyenen, azért tudom:) A tévésekről egyébként nem tudok, fogalmam sincs, ők hogy jönnek ki belőle. Szóval tisztelet annak a néhány kivételnek, akiket itt egyetlen sorban föl lehetne sorolni, mert ők nem abból élnek, hogy a magyar sajtónak dolgoznak. Magyarországon maximum egy tucat ember van, akiket a világ bármely pontján bármire be lehet vetni. Mi lenne, ha európai fizetésért dolgoznának, és nem szabadúszásból meg pályázatokból kéne rá összekukázni a pénzt?

Szólj hozzá!

Címkék: egyiptom kairó

Az igazi ipari turizmus és a legendák

2010.11.22. 09:14 danielfromhungary

Minden, ami Rejtőnél kimaradt


Biztos vagyok benne, hogy új legenda született Ardakanban (most nem Khatamira gondolok…). Egyrészt feltaláltuk az indusztriális sivatagi tevés túra intézményét, ami eddig nem létezett. Másrészt komoly csődületet okoztunk, amikor felbukkant a sivatagból egy holland, egy svájci, egy orosz meg egy magyar, vezetve egy tevét, hófehér hegyi pásztorkutyával az oldalán.

Azt hiszem, ez utóbbival kezdve talán kerekebb lesz a történet. Főleg, az előzmények ismeretében.

Megérkeztünk Jazdba. Minden turisztikai felelősségtől mentesen, hiszen eddig több mint egy hónapot töltöttem itt, ezért nem kellett stresszelni, hogy kihagyok valami fontosat. A kulturális dolgokat ezennel tehát hanyagolnám, akit bővebben érdekel a zoroasztrianizmus, a magyar szál, a környező sivatag, az jobban teszi, ha itt nézeget a korábbi bejegyzésekből. Első este mégis sikerült valami újat találni, hála Sebastian barátomnak, aki immár négy éve él itt. A város szélén európai szemmel nagyon vicces park található. Gokartpálya, világító műkaktusz, vérnyomásmérő-gép, és fantasztikus műfolyó művízeséssel a sivatag közepén. A perzsákat csöppet sem zavarja, hogy látszik a rusnya cső, ami felvezeti a vizet a dombtetőre, ők csak élvezik a lezúduló hűsítő víz előnyeit.

Másnap valamivel komolyabbra vettük a figurát, és elmentünk megkeresni egy sivatagi barlangot. Kanyonszerű vízmosáson keresztül vezet oda út. Elsőre nem találtuk meg, érzésre vágtunk neki a sivatagnak a hatalmas Nissan Patrollal. Végül találtunk egy vízmosást, nagy nehezen leszenvedtünk a kocsit, majd elástuk magunkat a porózus sóderbe. Ilyesmire nem készültünk, kézzel kellett kiásni az autót, így sem ment, végül emelővel felkaptuk a hátsó kereket, és köveket görgettünk alá. A kanyonban haladva rátaláltunk arra a vízmosásra, ami a barlanghoz vezetett. Nem kell túl egzotikus dologra számítani. Néhány tucat helybéli ismeri a helyet, oda járnak piknikezni meg ópiumot szívni. A barlangban építettek konyhát, és az iráni sztenderd piknikhelynek megfelelően kellőképpen szemetes a környék. A sziklafalból víz csöpög egy medencébe, abból lehet inni. Végül egy óra után eluntuk a dolgot, és visszatértünk Jazdba, és kezdetét vette a következő napokat meghatározó szürreális kalandozás megalapozása.

Egy évvel ezelőtt Sebastian vett egy tevét. Szerencsére kisebb darabot, ami később sem nő meg hatalmasra. Vad állat, amit a tevetartó hagyományoknak megfelelően veréssel kényszerítettek különféle cselekedetekre. A projektet szabad ég alatt alvós sivatagi túrának neveztük el, amihez a svájci Stefan, a holland Sebastian, és jómagam adtuk a nevünket, majd előző este bevettük magunk mellé az orosz Romant is. A projekt célja a teve átszállítása Ardakanból a 25-40 kilométerre lévő Haft-a Dor (Hét Gyöngy perzsául, ha egyszer úgy adódik, okvetlenül levédetem a nevet, mert tökéletes márkanév luxustermékekhez) nevű farmra, valami istentelenül elbaszott helyre a sivatagban. Erre azért volt szükség, hogy egy ardakani gránátalmakert zártsága helyett a sivatagban legyen más tevékkel együtt – ahogy az ember, úgy a teve is társas lény.

A vállalkozás kétségtelenül kalandos, kiszámíthatatlan és nehéz volt, tele bizonytalan tényezőkkel – európai értelemben véve mission impossible, vagy ha nem is lehetetlen, legalább tervezhetetlen. Nem volt térképünk. Előző este nem volt net, nem tudtuk megnézni a részleteket a GoogleEarth segítségével. Nem tudtuk a pontos távolságot. Nem tudtuk, meddig tart a kivitelezés. Nem tudtuk, mi fogad a végállomáson. Nem tudtuk, mit szól mindehhez a teve, és azt sem, hogy mi hogyan fogjuk bírni a gyaloglást az elviselhetetlen forróságban. Egyetlen dolgot tudtunk, hogy a főúttal párhuzamosan kell haladni, így legalább az eltévedés lehetőségét ki tudtuk zárni.

A távolsággal csak egy baj volt. Az irániak nem túl jó becslők. Az öt perc egy óra, az egy kilométer kettő (vagy négy), a négy óra gyaloglás három vagy hat, és a jobb néha bal. Sivatagban, egy vad tevével pedig végképp nem mindegy. Hogy teljes legyen a csapat, vittünk magunkkal Belle-t, Sebastian Tabrizban szerzett azerbajdzsáni kutyáját – elsősorban őrzési és kutyasétáltatási céllal.

Ardakan felé menet beugrottunk a zöldségeshez, magunkhoz vettünk 27 kiló rohadt dinnyét, hogy megtöltsük vele a tevét, és szimpatikusabban viselje a megpróbáltatásokat. Ardakanba érve a tevés ember sehol, egy órát bóklásztunk a végtelen pisztácia- és gránátalma ültetvényeken, majd eluntunk a dolgot, és átmásztunk a kapun. Ekkor láttam meg először Camille-t, a kétéves, sötétbarna, vedlőfélben lévő tevét, aki felejthetetlenné tette a következő napokat. Hogy kezesebb legyen, madzagot fűztek keresztül az orrán, ami begyulladt, vérzett egy kicsit, és érintésre agresszíven reagált. Megetettük vele mind a 27 kiló dinnyét, testsúlyának közel tíz százalékát, utána egyből rárontott a kenyerünkre, úgy kellett lerugdosni róla. Apropó, a kenyér: vettünk vagy három kiló szárított kenyeret, hogy legyen elég rágcsa a sivatagi útra. A kenyér maga ardakani specialitás, akár évekig is eláll. Formáját tekintve közelebb áll a csipszhez, mint bármi máshoz. Eredetileg lepényszerű, majd kisebb darabokra összetörik, és teljesen kiszárítják, így gyakorlatilag bármilyen edényben szállítható a zsebtől a hordóig. Hogy legyen valami íze, különféle magokat sütnek bele. Camille imádta (volna, ha hagyjuk).

Amint leszedtük a tevét a kötélről, megvadult. Őrjöngött, rúgott, ugrált, majd nagy nehezen sikerült lecsillapítani. Előtte azért gyors kiképzést kaptunk, mit ne tegyünk. A legfontosabb, hogy nem szabad közvetlenül a teve előtt gyalogolni. Ha bármi megzavarja, és megvadul, előre kezd el rohanni, és átgázol mindenen, ami kisebb, mint egy platós Zil. Ezért jobb egy kicsit oldalt menni.

A tevehajtásban gyorsan megmutatkoztak a kulturális különbségek a tevetartó népek autoriter módszerei és az európaiak humános-liberális hozzáállása között. Tevetartó emberünk bottal próbálta ösztökélni az állatot, miközben Sebastian lebeszélte erről. Mi azt a módszert próbáltuk ki, hogy nyugtatjuk az állatot, a fülébe suttogunk, simogatjuk, és meglepő módon ettől megnyugodott, és a módszer működött – nem tökéletesen, de jobban, mint a bottal verés. Amikor az orrát átfűzött madzagon erősítettük hozzá a vezetőkötélhez, Camille annyira fél, hogy összeszarta-összehugyozta magát. Végül úgy-ahogy összeállt a csapat, és elindultunk a legnehezebb feladat, az autópályán való átkelés felé. Hogy még nehezebb legyen a dolog, elkezdett sötétedni, és nagyjából egy óránk maradt arra, hogy az Ardakan környéki ipari területet elhagyva valahol a sivatagban üssünk tábort. Indulás előtt még valaki ránk hívta a rendőröket, de nem rosszindulatból, hanem hogy tisztázzuk a helyzetet, kik vagyunk, és mit akarunk. Egy ilyen, a végletekig tradicionális helyen a mi jelenlétünk és projektünk egészen példátlan vállalkozás volt, olyan helyeken jártunk, ahol korábban külföldi soha. Sebastian elmesélte a rendőröknek a tervet, majd telefonszámot cseréltünk, ha bármi baj van, tudjunk kit hívni, illetve ők is tudjanak rólunk. Érdekes módon a rendőr együtt járőrözött egy katonával, egy Simson-szerű optikailag feltuningolt rendőrmotoron…

Az úton való átkeléstől nagyon tartottunk. Száguldó autók, kamionok között kellett átvezetni egy nagytestű állatot, ami korábban még sosem látott ilyet. Az út szélére érve kis híján tömegszerencsétlenséget okoztunk, amikor megláttak minket a sofőrök. Volt, aki dudált, ettől a teve megvadult, de végül sikerült az út szélén tartani, később egy körforgalomnál pedig különösebb sokk nélkül átkeltünk. Irány az ipari övezet…

Belle, a kutya mellettünk ballagott, közben ment le a nap, de a gyárak és raktárak sora csak nem akart véget érni, így nem volt más választás, mint találni egy nyugodt helyet valamelyik épület tövében, ahol eltölthetjük az éjszakát. Egy szivattyúház mögött vertünk tanyát, a közelben valami cementgyár, a látóhatáron végig magasfeszültségű kábelek hálója – nem éppen ilyen sivatagi éjszakázásra gondoltunk, de jobb híján ez is megtette. Közben fantasztikus élcelődés kezdődött, hogy ez az igazi ipari turizmus.

Még nem volt teljesen sötét, amikor megjelent egy ember a legközelebbi Torkham faluból, és elkezdett üvöltözni. Aztán még jött vagy hat. Az emberről kiderült, hogy nem azért üvölt, mert mérges, csak valamiért így szeret beszélni. Leültünk a szivattyúház mögé, ők minden este ide járnak kikapcsolódni, ami nyugati szemmel nézve minimum perverzió. Az arcok között volt kamionsofőr (tízezer kilométert vezet havonta, a világ egyik legnagyobb vasércbányájából szállít vasércet a közeli vasútállomáshoz), tanár, földműves, és a szivattyúház gondnoka, aki gyorsan ellátott rengeteg vízzel, amit 150 méter mélyről pumpálnak fel, meg főzött egy teát és kihúzta a kábelt egy izzóval az épület mögé, hogy ne sötétben kelljen üldögélnünk. Egy gyors bemutatkozás után pedig megkérdezték, hogy akarunk-e alkoholt inni, majd gyorsan előkerült egy darab ópium is a földműves öregúr zsebéből. Végül megjelent a rendőr, lejattolt velünk, megkérdezte, minden rendben van-e, nincs-e szükségünk valamire, majd eltűnt. Rejtő Jenő World Tour, immár sokadszor…

Hajnalban keltünk, hogy minél többet tudjunk gyalogolni a döglesztő forróság beállta eltt, de nagyon eltávolodtunk a főúttól, így kicsit vissza kellett kanyarodni, és sehogy sem tudtuk elhagyni az ipari övezetet, hogy egy kis természetet is lássunk magunk körül. Néhány óra múlva föladtuk. Az ipari terület végtelen, mindenhol építkezés, útépítés, földmunka, végül beszorultunk az autópálya mellé, ami a létező legrosszabb hely a túrázásra, különösen egy tevével. Hívni kellett egy pickupot, hogy el tudjuk szállítani a tevét Haft-a Dor-ba. Egy óra múlva megjelent két arc egy végletekig lezúzott Zamyad nevű helyi modellel, közben több tucatnyi teherautót fényképeztem unalmamban.

Tevenavigálásban egyikünknek sem volt tapasztalata, kilátástalan manőverekbe kezdtünk, hogy tegyük fel a tevét a platóra, amikor az egyáltalán nem akarja. Hiába voltunk hatan (ebből én voltam a legnagyobb és legerősebb a magam maximum 80 kilójával), egy legalább háromszáz kilós dögöt akarata ellenére fölkényszeríteni a járgányra meglehetősen kilátástalan próbálkozás. Először összekötöttük az első lábait, hogy akkor nem tudja megvetni a földön, és valahogy fölugrál a platóra. Bukás. Bekötöttük a szemét, hogy ne lássa, merre vezetjük. Bukás. A kocsival egy domb mellé álltunk, és úgy próbáltuk meg rávezetni. Az is bukás. Közben ketten húztuk, ketten tolták hátulról, egyvalaki száraz kenyérrel csalogatta, végül egy óra keserves kísérletezés után fölszenvedtük a platóra, ahol olyan sokkot kapott, hogy teleszarta az őt hátulról toló Roman ingét és gatyáját. Amikor a platón állt, megpróbáltuk leültetni, de azt sem sikerült. Végül úgy döntöttünk, elindulunk így, aztán ha nagyon billeg, leül magától. Még vagy húsz kilométert vezettünk, gyalog reménytelen lett volna. Mondanom sem kell, útközben egyetlen árnyékos, nappali túlélésre alkalmas helyet sem láttunk.

Haft-a Dor tipikusan az a hely, ahol az életvitel szempontjából legigénytelenebb népek képesek csak túlélni. Iszonyatos forróság (még csak május vége), reménytelen sivatag az egyik oldalon, gyárak pár kilométerre a másikon. Szerencsére vizük az van bőven, hála az ősi csatornarendszereknek, amivel annak idején élhetővé tették a sivatagot. A rendszert évezredekkel ezelőtt építették ki, a hegyekből mélyen a föld alatt vezették a csatornát keresztül a sivatagon. Elég kemény meló lehetett kiépíteni, főleg, hogy egymástól 50-100 méterre 10-50 méter mély kutakat kellett ásni, hogy karban tudják tartani a rendszert. Ha megnézed a GoogleEarth-ön, tökéletesen látszik az ősi csatornák (itteni nevén kanatok) rendszere. Ezeket követve ősi farmok romjait lehetne kiásni, a levegőből tisztán látszik, hogy évezredekkel ezelőtt sokkal mélyebben nyúlt az ember alkotta táj a sivatagba, mint manapság. Persze ásni nehéz meló, a fémdetektor pedig tiltott dolog Iránban, úgyhogy a projekt eleve bukásra van ítélve.

A táj egyébként évezredek óta lakott, hogy mióta, azt senki sem tudja. Minden ősi, időtlen. Jóval az iszlám előtti (gyk. minimum 1400 éves) falmaradványok mindenfelé a sivatagban, elhagyott, elég jó állapotban lévő ősi karavánszerájok, öntözőrendszerek. Mi még valahol a Kaszpi északi részén nomádkodtunk, amikor itt már komoly erődítések védték a régóta bejáratott karavánutakat. Engem mindig sokkol ez a fajta időtlenség. Ez nem egyszerűen régi, vagy nagyon régi, hanem olyan távoli múltba vezet vissza, amit elképzelni sem tudok. Persze azért megpróbálom, és ebben sokat segítenek ezek az élmények.

Haft-a Dor elsőre mintha a Star Wars sivatagos jeleneteiből került volna ide, csak buckalakók helyett fekete, fehér, tarka csadoros nők bukkannak fel az ajtóban. A ház előtt hatalmas medence tele vízzel, benne jó félméteres halakkal. A háttérben gránátalma- és pisztácialiget, na meg búzamező, vagy legalábbis valami kalászos izé, nem vagyok valami nagy szántóvető. A modern korra a szemét, az autógumik, a vastartályok, meg az a hófehér szaniterkonténer utal, amit Khamenei ajatollah adott nekik, amikor erre járt.

És igen, a közelben pár teve, ezért hoztuk ide Camille-t. Egy baj volt csak. A családfő nem volt itthon, és senki nem vette a bátorságot, hogy helyette döntsön, hogy maradhat-e a teve. Így otthagytuk a tevét, hogy pár óra múlva visszajövünk megbeszélni a helyzetet. Addig meglátogattuk a tizenöt kilométerre lévő pici falut, Aqdát.

Aqda tipikusan az a hely (lesz), amit a turista látni szeret: ősi agyag óváros, kapuval, toronnyal, földalatti víztározóval, és rengeteg széltoronnyal, mindez elég jó állapotban. A hely felújítása még folyamatban van, a turizmus által teljesen érintetlen, de néhány éven belül megnyitják a nagyközönség számára is. Úgyhogy most szinte az utolsó pillanatban sikerült elcsípni, mielőtt bármilyen külső hatás érné Aqdát. A várost egyébként Jazd kapujának is nevezik.

Aqda helyreállítását az Iszlám Forradalom 30. évfordulójának tiszteletére rendelték el, szóval eléggé új projektről van szó. A falu, a karavánszeráj és az erőd a Selyemút részét képező ősi iráni karavánút mellett található. Eddig a városkaput és a víztározót sikerült maradéktalanul helyreállítani, most éppen a mecseten, a fürdőkön, az árkádos utcákon és a bazáron van a sor – na meg a köztük lévő házakon. Egy helyi arc kinyitotta nekünk a privát múzeumát, amit értelem szerűen senki sem látogat: turista egy szál sem, a helyieket meg nem érdekli, hiszen nekik ez nem újdonság. A fószer a faluból és a környező településekről összegyűjtött minden olyan tárgyat, amit a helybeliek találtak vagy birtokoltak, és már nem használnak. Fantasztikus elképzelések láttak napvilágot a különböző labirintusszerű házak vendégházzá való átalakításáról, de egyelőre ebből nem lesz nagy biznisz, amíg folyik az újjáépítés, és amíg nincsenek meg a megfelelő engedélyek. Az tuti, hogy pár éven belül aranybánya lesz, ami persze tönkrevágja a jelenlegi hangulatot, egyre több ember jön majd ide, páran alaposan meggazdagodnak, épülnek majd új házak, fölfedezik maguknak az irániak is, végül nyüzsgő skanzenné válik az egész.

Útközben alaposan megéheztünk, egy helybeli cimbora pedig fölajánlotta, hogy ebédeljünk a gyümölcsösében. Átmásztunk a kerítésen, megráztuk az eperfát meg a ringlófát, telezabáltuk magunkat, ő meg hazaugrott közben, és fél órával később megjelent egy kanna vízzel, teával, egy tál rizzsel meg egy nagy adag salátával, és elhozta a sprinter öccsét, aki 10.6-ot fut százon, és Iszfahánba jár edzeni. Gyümölcsöst tartani egyébként nem rossz biznisz, egy kábé negyed hektáros terület 10 ezer dollárba kerül, és évente kétezret hoz. Túl sok meló nincs vele, a víz adott, hetente egyszer elég ránézni, és igazán csak a szüret a komoly munka.

Kora este visszatértünk Haft-a Dorba. A családfővel vagy két óra alatt sikerült megegyezni. A legnagyobb gond ilyenkor a felelősség. A tevék elpusztulhatnak, elütheti őket autó vagy vonat, és akkor elég nehéz lesz elszámolni velük. Két hete négy teve döglött meg valami rejtélyes kórtól, ami négyezer dolláros veszteséget hozott a családnak. Az egyik teve szívét megette a kutya, és az is megdöglött. Sebastian kezd elég profi lenni a helyiekkel való bizniszelésben. Havi pénzt adni a tevetartásért eléggé bukó üzlet, hiszen ha megvan a havi fix bevétel, attól kezdve a gondnok nem érdekelt az állat jól tartásában, csak abban, hogy ne pusztuljon el az állat. Végül olyan konstrukcióban állapodtak meg, hogy a család gondozza a tevét két évig, utána az állat tulajdonjogának a fele őket illeti majd, így érdekeltek lesznek abban, hogy minél jobb bőrben legyen. Addig pedig visz oda turistákat, és minden tevegelésért fix pénzt kap a család. A végén mindenki elégedett volt, főleg Camille, hiszen lett nagy társasága, profik foglalkoznak vele, és rendesen kap kaját. Az egyetlen gond, ha elcsapják az úton, amikor arrafelé bóklászik. Ilyenkor az a szokás, ha nappal ütötték el, az autós fizet a teve tulajdonosának, ha éjszaka, akkor a teve tulaja fizeti az autós kárát. Hiába, ki van ez találva, ugyanakkor véget nem érő viták is bele vannak kódolva a rendszerbe, például mi van akkor, ha szürkületkor történik a baleset.

Visszatérve Jazdba már csak egy erőtlen hanyatlásra futotta, Roman óvatosan becsempészte teveszaros ruháit a mosodába, én meg átmenetileg elváltam Stefantól, és átjöttem Iszfahánba, hogy újabb programok után nézzek. Vidám voltam, a belépés tökéletes volt: két fehér csávó egy nagy terepjáróval, hátul egy nagy kutya, lehúzott ablak, hűvös éjszakai szellő, és közben csutkára tekerve üvöltött a Sear Bliss. Ma péntek, a program ájulás és egy kis munka, estétől pedig újabb zseniálisnak ígérkező programok vannak terítéken: underground Che Guevara bár, gránátalmabor (tegnap már kipróbáltam, kellett hozzáönteni egy kis grappát, de amúgy nem rossz), száz kilométerre lévő sivatagi tóban fürdés, találkozás öreg szúfi tanítóval, és nomád törzsek látogatása. De mindenekelőtt alvás, alvás, és még több alvás.

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: irán teve sivatag jazd ardakan utaás iszfahán

Irán - Az első lexikon a közlekedésről

2010.11.13. 18:22 danielfromhungary


Rendhagyó kísérletbe kezdek egyik kedvenc témámmal, a közlekedéssel kapcsolatban. Hirtelen felindulásból összeütöttem pár szószedetet az iráni közlekedésről, amit lexikon formában bocsátok közre. Ezen lehet kacarászni, hümmögni, de mindenekelőtt kiegészíteni és pontosítani. A további szájtépés helyett még ajánlom a témába vágó paykanhunter-t, csakis Paykan fanoknak!

Dél-Teherán: Az a hely, ahol majdnem minden betonból és autóból áll. Egy rendes észak-teheráni a következő megjegyzésekkel illeti: „Minek mész te oda?”, „Mi dolgod van ott?”, „Megőrültél???”

Észak-Teherán: Teheránnak az a része, ahol a helyiek szerint jó élni. Egy kicsit kevésbé kaotikus, mint Dél-Teherán, az emberek nyugatiasabban öltöznek, jobb kocsival járnak, és lényegesen drágább ingatlanokban élnek. A forgalom egyesek szerint elviselhetőbb. Egy igazi ~i sosem megy a város központjába, és sosem megy Dél-Teheránba. Így ha északi taxissal mész délre, egy idő után neked kell majd navigálnod – vagy minden sarkon megálltok, amíg a sofőr megkérdezi a helyes irányt.

Iránytaxi: a buszokat kiváltó közlekedési eszköz. Jellemzője, hogy meghatározott útvonalon, fix tarifával közlekedik. A városiak kétszer-háromszor átszállnak A-ból B-be menet. Akkor indulnak, amikor megtelnek, és nagy előnye, hogy nem kell az ár miatt vitatkozni.

Járda: (nagyvárosokra, különösen Teheránra érvényesen) az az úttest, ahol a gyalogosok legálisan zavarják a motorosokat. Teheránban mély vízelvezető árok választja el az úttesttől, ennek ellenére néha egy-egy autó is átkerül rá. A motorosok itt kerülik ki a dugókat, és ide parkolnak, ha már nincs hely az úton. Teheránban életveszély közlekedni a ~n, a hátulról elütés minden gyalogosra nézve lehetséges opció.

Követési távolság: vezetéssel kapcsolatos fogalom, amit az irániak egyszerűen definiálnak: tetszőleges távolság két, egy irányba haladó kocsi között. Teheránban ez sosem több mint 5-10 centiméter, de valaki a hüvelykujj-szabályt emlegeti: ahova befér az ujjad, az a távolság elegendő. A ~ a nyugati vezetők rémálma Irán útjain, a fogalmi hiányosságok napi sok ezer koccanást eredményeznek.

Közlekedési dugó: az a helyzet, amiben egy rendes városban élő iráni az ébren töltött élete negyedét tölti.

Közlekedési lámpa, villanyrendőr: közvilágítási célt szolgáló és városképet hangulatosabbá tevő fényforrás, inkább ajánlott, mint kötelező jelleggel.

KRESZ: a közlekedési rendszabályokat jelenti, de egy teheráni KRESZ-könyv hosszúsága vetekszik a Szomália és Guinea közti Maybach kereskedelem éves beszámolóéval. A szabályok:
- Mindig annak a kocsinak van elsőbbsége, amelyiknek az orra előrébb van, akárcsak egyetlen milliméterrel is – sőt, az is elég, ha csak optikailag tűnik úgy, hogy előrébb van.
- Mindig az erősebb kocsinak van elsőbbsége.
- Mindenki csak magára vigyáz, és csak előre figyel.
- Ütközésnél, ha mi hibáztunk, megpusziljuk a másikat és elnézést kérünk, ha a másik tévedett, megpróbáljuk megütni, és hagyjuk magunkat megnyugtatni.
- Pirosnál mindig lehet jobbra kanyarodni!
- Hulljon a férgese! Csak akarattal, erőszakkal és arcátlansággal tudsz érvényesülni. Ha nem vagy gyors és határozott, jobb, ha ki sem jössz a reptérről…

Luxus busz: az irániak arányérzékét dicséri, hogy gondoltak a tehetősebbekre is. A normál Volvo negyven akárhány üléses modelljében mindössze 25 szék van, négy helyett három sorban. Elképesztően kényelmes, de a Volvo árának másfél-kétszeresét kérik a luxusért. Dobozos gyümölcslevet és kekszet osztanak a sztyuárdok, van rajta víz. Ha az utazó elég ügyes, a sima ár közelébe alkudhatja a viteldíjat. A perzsák rugalmasak…

Menő kocsi: az a jármű, amivel az észak-teheráni fiatalok nőt szereznek maguknak. Mivel minden autó kétszer annyiba kerül, mint Európában, egy szebb BMW vagy Mercedes komoly vagyoni hátteret jelez az erre (mint a szebb jövő zálogára) fogékony lányok körének. Megbízható helyi forrásaink szerint egy ~ a szexuális kalandozások legfontosabb kelléke, és gyakran színhelye is.

Mercédesz: a lassú busz. Általában a ’60-as években készültek, akkor még deluxe modellekről beszéltünk. A városok közti távolságot segítenek leküzdeni. Épeszű és néhány dollárnál többel rendelkező iráni nem veszi igénybe, emiatt szegények és vidékiek használják, akiknek vagy nincs pénzük, vagy ráérnek. Mindenhol megáll, akkor indul, amikor megtelik (mindig öt perc). Általában feleannyiba kerül, mint a Volvo, légkondi nincs rajta, csak kereszthuzat. Turisták előszeretettel próbálják ki, majd visszatérnek a már említett svéd márkához. A ~t a Jóisten is védi, erre az Always remember God, az Allah Akbar, valamint Ali és Husszein imámok képei utalnak, amit előszeretettel ragasztanak a jármű bármely pontjára (kendő mögül kileső női arc közelébe). A közvélekedés szerint néhány éven belül eltűnnek a közlekedésből ezek a gyöngyszemek.

Metró: ebben nagyságrendeket vertek ránk a derék perzsák. Amíg mi matekoztunk a szerződésekkel, addig ők két olyan vonalat építtettek a kínaiakkal, amin több mint egy óra végigmenni. A ~ egyetlen hátránya, hogy az irániak nem tudnak közlekedni. Hiába van feltüntetve a metró kocsikon a kiszállás és a beszállás helyes sorrendje és módszere, minden ajtónyitásnál két tömeg néz farkasszemet, majd kezdődik a rugby.

Öt perc: az az időegység, amit az irániak mondanak válaszként egy jövőbeli esemény megtörténése időpontjának firtatásakor. A Mikor indul?, a Még mennyi idő?, a Mikor nyit?, a Mikor érünk oda?, a Még mennyit kell várni?, és a Még mennyit kell gyalogolni? típusú kérdésekre adott leggyakoribb és legnépszerűbb válasz. Relatív terjedelme bármennyi lehet, abszolút tartama a valódi öt perc és három óra között ingadozik. Célja az aggódó vendég megnyugtatása, aki néhány ilyen kúra után ettől kezd el idegeskedni. Már, aki…

Paykan: iráni autócsoda. A brit Hillman Huntertől lopott dizájnnal tartozik az „originál és 100% iráni” termékek közé. Több millió ilyen szaladgál az utakon, mind fogyasztási, mind környezetvédelmi szempontból fenntarthatatlan jármű. Kizárólag az üzemanyagra adott állami szubvenció és a környezetvédelem hiánya teszi mégis fenntarthatóvá – ennek következtében a Paykannal telezsúfolt városokban jópár évvel lecsökkent a születéskor várható átlagos élettartam. Amúgy a ~ jelentése nyíl, de téglára vagy szappantartóra hasonlít. (Paykanos kép ld. a fenti taxis)

Rendőr: az a fószer, aki AK-val az oldalán, vagy anélkül nézi az őrült forgalmat. Célja a túlélés, sosem csinál semmit, legyen akár baleset, tűzvész, vagy a rendszabályok áthágása. Könnyen elkapható áldozatokra vadászik – ilyen a járdán parkoló, tulajdonos nélküli motorkerékpár elszállítása. Még soha, semmilyen problémamegoldásról nem érkezett jelentés, amiben ~ is közreműködött volna.

Taxi: az az autó, amibe bárki beülhet. Iránban nem veszik túl szigorúan az iparengedélyt, így az a gépjármű is taxivá válik, aminek a tulajdonosa csak cigiért ugrik le a sarokra, de ott valakinek pont egy reptéri fuvar kellene. Az árban célszerű előre megállapodni, a leghatékonyabb az ember, ha perzsául mond valami nagyon konkrét összeget, amiből aztán alig enged. Az autó állapota és a vezetői kvalitások semmilyen mércével nem mérhetők, ezért elvárásaink se legyenek. A ~ban lehet dohányozni, gyakran a sofőr kínál.

Tömegközlekedés: Iránban nincs villamos, így a metrók és buszok rendszeréről beszélünk. A 15 milliós Teheránban (plusz napi 8 millió ingázó) elviselhetetlen tortúra a ~, ami a város méreteit figyelembe véve nem nagyon mérsékelhető. A főbb utakon buszsáv működik, a metró a parkokat leszámítva az egyetlen tiszta hely a városban, úgyhogy annyira mégsem élhetetlen a dolog. A ~ kifejezetten olcsó, de bárhonnan bárhova menve érdemes minimum egy órát számolni akkor, ha metróvonal közelében van mindkét helyszín.

Úttest: (minden városi és város körüli területre érvényesen) A közlekedés színhelye. Európai hasonmásától abban különbözik, hogy az útburkolati jelek kizárólag az azt festő munkások foglalkoztatására szolgál, gyakorlati jelentősége nincs. Az ~en egyszerű szabály uralkodik, amit több helyen az ”erősebb kutya baszik” modellként emlegetnek. Vagyis a kamion a király, a teherautó meg a busz jár-kel, a személyautó cikkcakkozik és fékez, a motoros túlél, a gyalogos pedig tényleg csak puhatestű. Teheránban vannak kerékpárosok! Veszélyeztetett faj.

Volvo: a busz. Városok közti közlekedésben segít, gyors, és a nyugati sztenderd színvonalat hozza szinte mindig. Néha kevesebbet, néha pedig többet (ld. Luxus busz). Nagyvárosok között általában óránként közlekedik, ha az ember Teheránból Kazvinba megy, akkor szinte az összes jó, ami nyugatra indul.

Zebra: ld.: parkolóhely, taxidroszt, piac

Szólj hozzá!

Címkék: közlekedés irán teherán paykan

Enver szerette népét: bunker és krómbánya

2010.11.09. 11:45 danielfromhungary


Kíméletlen a verseny a megtisztelő „Európa legelbaszottabb állama” címért. Ha a Balkán és a keleti peremvidék nem játszana, Magyarország simán vinné a díjat, így viszont lenyomják a dobogóról olyan országok és egyéb kétes entitások, mint Moldova és Transznyisztria, Bosznia-Hercegovina, különösen a benne lévő Republika Srpska, vagy éppen Fehéroroszország. És ne feledkezzünk meg Albániáról sem, ami még egy magunkfajta keleti ízirájder számára is kellemesen távol esik Európától.

Ugyan nem vagyok otthon Szicília hegyei között, és nem tudom, manapság hol járnak az emberek puskával a vállukon Európában, de feltételezem, hogy Albánián kívül máshol nem nagyon. Már a negyedik utam volt arrafelé, mégis csak most tűnt fel, hogy a vidéken élő arcok a legnagyobb természetességgel csapják hátra a sörétest, amikor kicsit elbaktatnak otthonról. Északon, a hegyek között ez pláne nem tűnt fel, viszont a Durrestől, az ország legélvezhetetlenebb, mert legfelkapottabb üdülővárosától délre vezető „autópálya” mentén nem lehetett nem észrevenni a fegyveres arcokat. Később az Ohridi tó melletti Pogradec peremén is volt olyan fószer (egész pontosan tizenéves kölök), aki puskával a vállán kvaterkázott a rend őrével. Addigra már bejártuk Dél-Albánia gyakorlatilag összes burkolattal rendelkező útját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is kéne valami lőfegyver. Persze nem szélsőséges republikánus nézeteim miatt, hanem a veszettül sok kóbor állat távol tartása végett. Hatalmas kutyák hatalmas falkákban poroszkálnak az utak mentén, és rengeteg rossz tapasztalatom van már velük kapcsolatban. Hogy mennyire összetartanak, azt hazafelé úton láttam: eddig azt hittem, csak a South Parkban vannak homo állatok, de amikor négy kutya ragadt össze vonatba az út mellett, akkor rájöttem, hogy nem.

Ez a fegyverdolog nem újdonság az albánoknál. Egyrészt ott volt nekik a vérbosszú intézménye, amit a törzsek követtek el egymás ellen, másrészt komoly arzenált zsákmányolt össze mindenki, aki nem volt rest felnyomni a laktanyák fegyverraktárait a ’96-os piramisjáték összeomlását követő zűrzavarban, amikor az ország kétharmada veszítette el minden megtakarítását. Az előbb említett vérbosszúra a tipikus példát Nopcsa Ferenctől idézik leggyakrabban, amikor megkérdezett egy shalei arcot, milyen a viszony Shalë és Nikaj között. "A viszonyok se nem jók, se nem rosszak. Ha valamelyik törzs tagja a másikat lelőheti, megteszi, de ezenkívül nincs különösebb konfliktus közöttünk." – válaszolta a megkérdezett hegyi úriember, nyilván valami medveölővel a vállán. Még szerencse, hogy a vérbosszú férfijáték volt. Így aztán a nők művelhették a földeket, őrizhették a nyájat meg hordhatták a tápot a hatalmas kőházban recegő jóembereknek.

Amikor elmeséltük a puskás emberes sztorikat Edinek, tiranai barátunknak, nem lepődött meg túlságosan. Az ő családja is beszerzett vagy tucatnyi Kalasnyikovot a piramisjátékos időben, de aztán szépen beszolgáltatta mindet a kormányzatnak, amikor az végre jó ötletnek gondolta, hogy begyűjtse egy részét – mellesleg nem sok sikerrel, hiszen egy év múlva kitört a koszovói háború, és biztos, ami biztos alapon jól jött az AK az előszobaszekrényben. Edi bátyja akkor kiképzőtiszt volt egy albániai titkos kiképzőtáborban.


A címben említett Enver szereti népét persze humor. Enver Hodzsa még akkor is hardcore sztálinista maradt, amikor Hruscsov desztálinizált. Ekkor Maóhoz fordult, tőle lenyúlta a kulturális forradalmát (ekkor lerombolta, tornateremmé, szállodává, raktárrá alakította Albánia mecsetjeinek és templomainak 95 százalékát), majd amikor Maó meghalt, a kínai modell is elkurvult számára. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy Albánia legalább olyan elzárt hely volt, mint Bhután: turisták nem léphettek be Albániába, a rendszerváltás előtt 500 autó volt az egész országban, senkinek sem lehetett tévéje, külföldi rádióadó hallgatásáért pedig 10 év krómbánya volt a büntetés. Mármint kényszermunka krómbányában. Az országot 1990-ben kötötték rá a nemzetközi telefonhálózatra.

Az 500 autó pár év alatt felugrott félmillióra, ami testvérek között is ezerszeres növekedés. Hogy profi módon el tudják látni a végtelen keresletet, a maffia vette kézbe az ügyet, és nyugatról lopott gépeket terített az országban (közben arra is volt gondjuk, hogy pár téeszt marihuánafarmmá alakítsanak át, csak hogy teljes legyen a tuti). A végeredmény közismert: az autók minimum 40 százaléka Mercedes, és mindenki úgy vezet, mintha csak most tanulta volna. Index, sávok, kivilágítás, tükörhasználat – csupa olyan női dolog, amire egy rendes albán ügyet sem vet. Cserébe viszonylag könnyű belefutni felborult kamionba, meg mindenféle olyan balesetbe, amit nyugaton kizárólag ittas vezetéssel sikerülhet összehozni.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy időnként halálpara vezetni Albániában. Főleg éjszaka. Mire egy másnaposságot követően átjutottunk Koszovóból az albániai Kukesbe, kis híján ránk sötétedett. Kinéztünk egy nagyon tuti hegyi utat, majd megkérdeztük, hogy lehet eljutni oda. A rendőr visszakérdez: problem? Igazából, csak turisták vagyunk. Rendőr legyint, kocsival felvezet a megfelelő irányba, majd magunkra hagy. Fél órával később, kevesebb, mint 10 kilométerrel odébb visszafordulunk. No rruga, nincs út, magyarázzák a helyiek, majd kiderül, hogy van út, 120 kilométer, 7 óra kocsival, ha éppen járható. Igaza volt a rendőrnek, problem. Irány Tirana a zsír új autópályán.

A zsír új autópálya zsír új. Vagyis nincs még készen egészen. Az 5700 méteres alagút megspórol egy félórás szerpentint. Az egyik lezárt irány, illetve a szembejövő sávot megosztó olajoshordók nem sokat segítenek a száguldozásban. Szakad az eső, egy óra után először reflektorozunk, amikor kiderül, hogy néhány tucat méterrel előttünk kivilágítatlan merci parkol az egyetlen sávban, a csomagtartó körül emberek. Reflektor nélkül derékba törnénk őket, hatalmas mázlijuk van, szemből sem jön semmi, pont ki tudjuk kerülni az öngyilkos brigádot. Ettől kezdve agyhalasztó koncentráció, nagyon várjuk már az első Tirana Beert.

Az autók számának fent említett ezerszeres növekedése nyomot hagy Tirana utcáin. Nincs parkolóhely. Sehol, soha. A kétsoros parkolás működik, de általában a második sor is tele van. Végül félig beszabálytalankodunk egy bolt elé. Szállásunk egy magánlakás egyik szobája, 30 euróért adja a jóember a Blloku, a vigalmi negyed peremén. Jó biznisz ez, egy háromszobás lakást teltház esetén napi 90 euróért lehet kiadni. De ha csak a harmadát veszik ki, az is 900 euró egy hónapra, ami azért nem rossz fizu a tiranai átlagot tekintve (ami mellesleg annyi, mint Magyarországon, hogy valami jót is mondjak).

A terv Albánia déli részének bejárása. Napi 200 kilométer, 6-7 órás menetidővel, cigiszünettel, kávészünettel, fényképezéssel. Vlora, Szaranda, Girokaszter, Korcsa, Tirana az útvonal, mindenféle hegyi úton keresztül. Olyan elvetemült helyeket érintve, mint a görög határon lévő, egyébként mindentől távol eső Leskovik, ami leginkább egy szibériai Gulág mellett kinőtt kisvárosra hasonlít, ahol több a kutya, mint az ember, és a lakótelepi erkélyeket téglával építették be a cigányok. Leskovik előtt rátaláltunk a szénégetőkre. Bunkerekben élnek a hegyek között, jó levegő, sok pálinka, szénnel a bunkerfalra karcolt naiv baszós jelenetek segítik az embernek maradást. Leskovik után pár óra szerpentin, majd Erseke, ahol megállunk egy kávéra. Ember sehol, annyi hírértékünk van, hogy egy helyi nőszemély elkezd kitartóan mesélni egy történetet, amiből az derül ki, hogy volt már Londonban vagy a gyereke volt már Londonban, vagy látott már olyat, aki volt már Londonban, vagy csak hallott Londonról. A „város” tartományi központ, kocsival két perc átmenni rajta, de az első perc után majd megőrültem az unalomtól és a kilátástalanságról, úgyhogy csak a kávé utáni vágy segített ott maradni úgy tizenöt percig. Korcsa meg egy vicc: egész Albánia büszke rá, azt mondják, az egy kulturált hely. Sőt, a legkulturáltabb hely. Ezt a kulturáltságot nem tudtuk tetten érni. A helyiek azt mondják, „az oktatás”. Hogy az onnan érkezők aktívabbak az iskolában. A cigány lovat vonszol az út mellett, a fóliaputrijához. A Grand Hotel recepciósa szerint van kétágyas szobájuk. Azt nem tudja mennyi, de megkérdezi. Elmegy. 25 euró. Öt perc után fojtogat Korcsa, lépünk inkább Voskopojéba, amiről jókat ír a megbízhatatlan és pontatlan Holy Planet. (Aki a Lonely Planet Nyugat-Balkán kiadványát magyarra fordította, kézzel írt levélben kérjen elnézést mindenkitől, aki pénzt adott a könyvért. Az az ember sajnos magyarul nem (sem?) tud.)

Voskopoje legfeljebb 200 fős falu a hegyek között. Egykor tartományi központ volt, a 17. században 35 ezren lakták állítólag, aztán a sorozatos rablóhadjáratoknak hála, elnéptelenedett. Az épületeknek nyomuk sincs, csak pár templom emlékeztet a szebb múltra. A helyiek síparadicsomot akarnak csinálni belőle, de az egész olyan reménytelenül elbaszott, hogy legfeljebb Stephen King érezné jól magát egy ilyen elhagyott helyen, de ős is csak egy hosszú hétvégére. A hatalmas szállásunkon ketten vagyunk. Három emeleten az összes szoba nyitva. A kertben két husky, az egész épületben egyetlen ember rajtunk kívül. Az útikönyvírók valami egész különleges tripben lehettek, hogy láttak fantáziát ebben a szürreális faluban. Másnap Tirana.


Útközben kocsit mosatunk, az albánok nagyon jók ebben. Két és fél euróért kefével, samponnal alaposan lecsutakolja, a kerékdobot belül is, kiporszívózza, a szőnyegeket kiporolja, a műszerfalat letörli. Legalább százezer autómosó van az országban, és mint megtudjuk, a londoni autómosók túlnyomó többsége is albán kézben van. Ahogy Ford Fairlane is megmondta, valamire érdemes specializálódni.

Útba ejtjük az Ohridi tavat és Európa egyik legzseniálisabb autóútját, a vagy ezer méter magas hegygerincen kanyargó ösvényt Elbaszan (nomen est…) és Tirana között. Végül beszippant Tirana. Mondják, a Tirana és a Teherán szó ugyanonnan ered. Nos, ez igazából tökmindegy, a két város közti hasonlóság már nem annyira – azt leszámítva, hogy amíg Teheránban olyan 15 millióan, addig Tiranában csak 7-800 ezren élnek. Mindkét város fölött a város méretéhez passzoló hegy magasodik, ahova telekabinnal lehet följutni. A forgalom őrült, parkolni lehetetlen, a rendőr semmit sem csinál, és egyik városnak sincs folyója. Amiben az albánok többet tudnak nyújtani, az a kiszolgálás. Zseniális és olcsó éttermek, kávézók váltják egymást. Ugyanannyi ember ugyanannyi kocsmában, mint Budapesten, csak a népesség kevesebb, mint a fele. Két kocsma között nem pékség van, hanem egy harmadik. Egyik este elballagtunk a diáknegyedbe. Miután alaposan belenéztünk a New Amsterdam nevű bárba, elcsíptük a menzát. Vietnámot megszégyenítően olcsó. Hárman hülyére ettük magunkat 5 euróból. Ebben volt háromféle húsétel, két krumpli, kenyér, saláta, sajt, caciki, egy teljes asztalnyi kaja. A legdrágább tétel 90 eurocentbe került…

Fura, hogy az albánok nem rúgnak be. Először is nem láttam részeg embert, legalábbis vállalhatatlanul részeget nem. Mindenki szorongatja egy szem poharát és szürcsöli a sörét, de 3-4 után mindenki abbahagyja. Ahhoz képest, hogy átlag kocsmában 100 forint a feles, lehetne több szeszhulla is országszerte, például Ukrajnában vagy Kínában nagy királyság reggel sörrel a kézben esni-kelni látni a helyi arcokat. Persze lehet, hogy a szénégetők megadják a módját a hegyek közti bunkerjukban, a szénnel rajzolt puncik között. Kezdem magam szégyellni a hatos éjszakain hordott népek miatt, persze nem komolyan, mert néha én is része vagyok.

Turistát a 10 nap alatt láttunk ötöt, három backpackert Tiranában, kettőt valahol a tengerparton stoppolni, na meg pár nyugdíjas németet Girokaszterben. Emellett két idős hölgy biciklizett a hegyekben. A szezon után meglepően nyugodt ország. Már elég alaposan tudom, hova fogok visszamenni legközelebb. Látnivalókat tekintve Albániában van úgy minimum hathetes potenciál – ennyi idő alatt elég alaposan be lehet járni. Hogy ez miért nagy dolog? Mert az egész ország akkora, mint a Tiszántúl fele, területét tekintve kisebb, mint BAZ, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés és Heves megye. És ebbe belefér minden.

21 komment

Címkék: balkán albánia tirana

„Emberek, akik egyszerűen csak emberek”

2010.04.19. 13:44 danielfromhungary


Európai utazók élménybeszámolója – beszélgetések a szudáni Kartúmból


Nincs ember, aki ne szeretne utazni. Néhányan megtehetik, hogy eljussanak más kontinensre. De ennél jóval kevesebben vannak azok, akik megszállottan járják a világot. Gyalog, motorral, terepjáróval, öt kontinensen, többtucat országon keresztül, idő és energia nem számít. Szudán fővárosában, Kartúmban beszélgettem Afrikán átautózó németekkel, egy 150 ezer átvezetett kilométeren túl járó motoros írrel és egy négy éve úton lévő csehvel. Tapasztalataik érdekes módon egybecsengnek…


A cseh Stepan Javorcak (34) közel négy éve utazza körbe a világot.

„Korábban projektmenedzserként dolgoztam, és közben munkamániás lettem.” – vág bele Stepan a motivációját firtató kérdésre reagálva. „Egy rakás pénzt kerestem, de sosem volt elég időm a barátaimra. Elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem, és erre a legjobb módszernek egy egyéves világ körüli út tűnt, de négy lett belőle. Jó lesz már ezt is abbahagyni, mert lassan egyfajta munkára kezd hasonlítani.”

A legtöbb ember szerint a nagyvilág veszélyes hely, de a tapasztalat megcáfolja ezt a feltételezést. „Amikor 2004-ben elindultam, csak a médián keresztül ismertem a világot, ami mindenről azt mondta, hogy veszélyes, rossz, hogy háborúk vannak. Ez mind marhaság, utam során csupa kedves emberekkel találkoztam, és sosem volt gondom a biztonsággal. Ha bármi bajom volt, mindenki segített, amivel tudott, szállással, étellel. Szomorú vagyok, ha rosszat hallok ezekről a helyekről, mert én a másik oldalukat ismerem.” – áradozott a cseh óriás.

Mondják, hogy utazás közben ismeri meg az ember önmagát, és közben sok olyan képességnek is a birtokába jut, amit otthon elég nehéz lenne megszerezni. Stepan egyetért ezzel az állítással: „Amikor elindultam, azt hittem, hogy ismerem magam. De két év után kezdtem igazán megismerni önmagam, hogy mit szeretek igazán. Ismerem a korlátaimat, a tűrőképességem határait. Útközben belejöttem az angolba. Amikor elindultam, csak csehül beszéltem. Kénytelen voltam megtanulni az emberekkel közös nyelv nélkül kommunikálni, olvasni a gesztusaikból. Ezt nagyon jól tudom használni a munkámhoz. Ha valakivel tárgyalok, azonnal látom, hogyan kommunikál közben, és ha valami nem stimmel, az rögtön feltűnik.”

A legkedvesebb országait nehezen szedi össze: „A kedvencem Pakisztán. Sosem találkoztam náluk barátságosabb emberekkel. Emellett nagyon jó túrázni arrafelé, tetszettek a mecsetek is. Pápua-Új-Guinea rendkívül vad hely, az egyik legveszélyesebbek egyike. Három hetet töltöttem helyiek között, velük éltem. Akkoriban még csak csehül beszéltem, ami azért volt érdekes, mert csak mosolyogtunk és kézzel-lábbal kommunikáltunk. Kolumbia talán a legszebb ország, csodás karibi tengerparttal, őserdővel, vulkánokkal, gyarmati városokkal és rengeteg egzotikus gyümölccsel, ami talán csak arrafelé található.”


A német Sebastian Bullinger (28) és Michael Kruckenberg (27) egy 10 éves Land Roverrel szeli át fél Európát és Afrikát.

Németországból indultak, a végső cél Fokváros. Az egész túrát körülbelül fél évesre tervezik, de Afrikában az ilyet nem lehet pontosan kiszámolni. „Tavaly augusztusban egy vasárnap délután rettentő másnaposan arról beszélgettünk, hogy veszünk egy öreg kocsit, és elmegyünk Afrikába. Ezt az ötletet fejlesztettük tovább. Amikor Isztambul felé jöttünk, akkor éreztük csak, hogy tényleg úton vagyunk. Nem volt túl sok tervünk Afrikára. Csak meg akartuk nézni, hogy élnek itt az emberek, milyen a kultúra, a hagyományok. Más képet akartunk kapni, mint amit a média adott. Az utazás erre a legjobb. Korábban a Földközi-tengert akartuk megkerülni motorral. Amikor 16 évesek voltunk mindig egy igazi motoros túráról álmodtunk a Cote d’azuron.” – meséli Sebastian.

Kezdetben számos nehézséggel kellett megküzdeniük. Az első kocsit, amit megvettek erre az útra, három hónapos szerelés után motorhiba miatt ki kellett dobni. „Először egy olcsó kocsit akartunk venni. Találtunk egyet, az előző tulaja azt mondta, ezt-azt meg kell rajta javítani, de amúgy megy. A következő három hónapban minden hétvégén és szünnapon a kocsit építettük. Ment a motorja, de három hónap után kiderült, hogy nem igazán bírná az utat. Annyira lerobbant volt, hogy a németek nem engedték volna vissza az utakra.” A kudarc nem vette el a srácok kedvét, és 9000 euróért találtak egy Land Rovert. „Három hónapig minden hétvégén csak szereltünk, és olyanok könyveit olvastuk, akik hasonló túrát tettek korábban. Nézegettük a térképeket, hogy merre érdemes menni. Annyit tudtunk, hogy körülbelül 20 ezer kilométert kell megtennünk fél év alatt. Tudtuk, hogy Kongón keresztül bonyolult lenne, de Ugandán át könnyű.”

A spontaneitás végig megmaradt. Közös szállásunkon a szudáni Kartúmban is a térképeket bújták, vajon melyik szomszédos ország követségére kéne menni vízumért. Végül Etiópiát választották. „Tervezni nem mindig érdemes. Dubrovnik felé kitaláltuk, hogy lemegyünk a standra, de elkezdett esni az eső. Ekkor föladtuk a tervezést.” – meséli Michael, aki indulás előtt pár nappal végzett az egyetemen üzleti tudományok szakon. A kalandjaikról itt olvashattok.


Az ír Sam Uprichard (33) egy KTM terepmotorral indult el két évvel ezelőtt a ködös Írországból. Azóta hazafelé tart…

Mérnök-informatikus Sam hét évig folyamatosan dolgozott, miközben kisebb túrákat tett Spanyolországon keresztül Marokkóba, motorral, egészen le a nyugat-afrikai Gambiáig. „Azt az utat elő sem készítettük barátaimmal, csak fölültünk a motorra és elindultunk. Nagyon rövidnek éreztem, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy egyszer el kell mennem egy komolyabb túrára. Egy darabig halogattam, hét évig gyűjtöttem a pénzt, majd 2005 októberében elindultam.”

Mint fentebb megszólaló kollégák sűrűn emlegették, ilyen hosszú útra tervezni lehetetlen. Sam sűrűn bólogat eközben: „Előkészítéskor elsősorban azt számolgattam, hogy mennyibe kerül átreptetni a motort egyik kontinensről a másikra. Viszont sosem számoltam külön a benzinköltséggel, mert a világon otthon a legdrágább az üzemanyag, mindenhol máshol sokkal olcsóbb. Át kellett gondolnom, milyen útvonalak jöhetnek szóba, és melyek azok az országok, amelyekben nem tudok áthaladni. Ilyen volt például Mianmar, a korábbi Burma. De a részletes tervezést már az elején föladtam. Ha egy ilyen hosszú utat tervezel, évekig gyűjthetsz anyagokat az internetről. De a dolgok állandóan változnak. Így egyszerűen csak elindultam.”

„Először csak Indiáig akartam elmotorozni, de amikor odaértem, rájöttem, hogy ha ilyen messze vagyok, akkor akár Ausztráliába is lemehetnék. 37 országon keltem át, 150 ezer kilométert vezettem idáig.” – áradozik a spontán döntéseinek eredményességéről az ír srác.

Neki is furcsa lesz hazatérni szülőföldjére, Írországba. „Személy szerint rengeteget változtam az utóbbi időben. Mindenki, aki utazik, ismeri ezt az érzést. Változik az értékítéletünk, kevésbé leszünk materialisták. Hogy pontosan mi változott? Észak-Írországban élve és dolgozva nem nagyon érdekeltek az aktuális események, a globális problémák, a napi hírek. Nem érdekelt soha a politika sem. De az út alatt minden egyes nap érintett vagyok a helyi politikában. Miért kerül a benzin olyan sokba az egyik helyen, és máshol miért nem? Miért kell egy csomó pénzt fizetnem egy hivatalos papírért? Kritikusabb lettem. Rengeteget láttam a környezetről, így jobban foglalkoztat annak megóvása is, ami korábban sosem érdekelt. Jobban érdekelnek a más kultúrák és hagyományok, a mások megértése.”

„Kedvenc országom Pakisztán. Elképesztőek az emberek, ahogy mindenhol kriketteznek. India is lenyűgöző, vagy Kolumbia és Argentína tájai. Afrikában Namíbia és Etiópia a favorit. Az egyik legjobb történetem viszont Észak-Kenyából van. Ahogy motoroztam keresztül a vidéken, láttam több helyet, ahol lehetett benzint venni, de annyira drága volt, hogy nem álltam meg. Ez később végzetesnek bizonyult. Áthaladtam egy Logo Logo nevű parányi falun, majd hat kilométerrel később kifogyott a benzin. A meleg elviselhetetlen volt, megpróbáltam megállítani egy kocsit, hogy kérjek üzemanyagot, de egy óra alatt csak hárman mentek arra, mindhárman dízellel. A nap ment le, senkinél sem volt benzin, úgyhogy visszatoltam a motort Logo Logoba. Egy fiatal srác felajánlotta, hogy vendégül lát, odajött a családja is. Másnap reggel fölugrott egy kamionra, hogy elmegy a legközelebbi városba benzinért. Négy napot vártam rá egy olyan helyen, ahol nem volt áram, folyóvíz semmi. Csodálatos élmény volt, törődtek velem, segítettek, én meg csak a napi vizüket használtam.”

„Ha hazamegyek, és visszagondolok arra, hogy milyen volt keresztülvezetni Iránon, Pakisztánon, Kolumbián összeszorul a gyomrom. Hogy milyen emberekkel találkoztam. Emberekkel, akik egyszerűen csak emberek.”

3 komment

Címkék: afrika utazás ázsia szudán utazó földkerülés

Sivatag a tengeren. A PERZSA-Öböl

2010.03.24. 13:34 danielfromhungary

Sivatag a tengeren. A PERZSA-Öböl

A Kharanaqban töltött napok után egy gyors jazdi átszállást követően már úton is voltunk a Perzsa-öböl és egyben Irán legnagyobb szigete, Qeshm felé. Már évek óta meg akartam nézni ezt a térséget, az egyetlen baj csak az volt vele, hogy a hőmérséklet és a páratartalom április és november között elviselhetetlen, nyáron pedig egyenesen pokoli. Két éve találkoztam egy bosnyák sráccal, aki júliusban próbálta megnézni a szigeteket, de el sem tudta hagyni a szárazföldet: félnapos bandari-abbaszi tartózkodás után föladta és inkább visszatért a kellemes sivatagi klímába, Jazdba. Nyáron gyakran előfordul az 55 fok körüli hőmérséklet, sőt gyakran még több is. Állítólag ha tartósan 47 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, az újságok időjárás-jelentései megállnak 47 foknál, nehogy elriasszák – az elsősorban befektetni akaró – odavágyókat. De hogy ez igaz-e, azt nem tudom.

Mogyoróhéjban annyi Qeshmről, hogy ez az irániak karibi térsége, hihetetlenül erkölcstelen módon nők és férfiak együtt strandolhatnak – igaz, a nők csak alaposan felöltözve, kendőben. Egykor portugál megszállás alatt volt, majd a hollandok is betették a lábukat, közben kialakult valami arab-perzsa-hormuzi keverék dialektus nyelv, de azért mindenki megérti a perzsát. Irán legtöbb lakójával ellentétben szunniták élnek itt, bár a vallásosságnak egyáltalán nem láttam semmi nyomát. Nyomorult kis mecsetek vannak csak mindenfelé. De általában maga a sziget is elég érdektelen az építészetét tekintve. Ez persze nem véletlen, az utóbbi időben több földrengés is megzúzta, legutóbb talán tavaly, így a lakóépületek többsége szürke betonkocka. Az egyetlen valamirevaló település (a szintén jellegtelen Qeshm cityt leszámítva) Laft, ami viszont tele van széltornyokkal. Pont ide nem sikerült eljutni, de majd legközelebb.

Az itt élő emberekről, illetve a nőkről a legelterjedtebb információ, hogy maszkot viselnek, és hogy nagyon utálják, ha fényképezik őket. A maszkjuknak burka neve, ami még véletlenül sem keverendő össze az Afganisztánban a nőkre húzott mindenhol kék, elöl rácsos ablakos rettenettel. Minden falunak megvan a saját maszkdizájnja. Ahol mi voltunk, Shibdarazban a szögletes napszemüvegkeret-alakú volt a nyerő, de máshol a fekete-piros kombinációjú, szigorúan a szemet mutató darab dívik. Eredete nem az iszlámban gyökerezik, hanem állítólag a „ne lesd meg a nőmet” típusú korabeli háremjunkie élveteg hatalmasságok takartatták el így a nőket. Szerintem a nap ellen is teljesen jól véd, így az én teljesen laikus megközelítésem szerint egyszerűen praktikus cucc: a nap öregíti a bőrt, a fickók nem akarnak öreg külsejű nőt, vagyis a nők ilyet hordanak.

Ennyi lusta embert még életemben nem láttam egy rakáson. Ezek mind a qeshmi férfiak. Beismerem, ha nekem kéne évi 300 napot 50 fokban töltenem, nem lennék sem külszíni bányász, sem maratonista, de akkor is. A nem halász, nem sofőr, nem csempész férfiak a nap 12 órájában alszanak, a másik 12-ben pedig félálomban várják a kaját, vagy megpróbálnak gyereket nemzeni. A nőké a házimunka, ami nem semmi, mert általában minden ház tiszta annak ellenére, hogy a liszt finomságú port legfeljebb az üveg nem engedi át, de a keret az igen. A maradék férfiak egy része halász. Ford Fairlane óta jól ismerjük a halászok életét: a halászok korán kelnek, halat fognak, halszaguk van, elszakad a hálójuk és eladják a halat. A sofőrszakma nem nagy kaland, és meglepő módon a csempészeké sem. Csónakkal egy óra innen Dubai, és ezzel a Közel-Kelet legnagyobb és legforgalmasabb kikötője, és Omán is csak 3 órányi csónakázásra van. Qeshm hivatalos neve Free Trade Zone, vagyis szabadkereskedelmi övezet, és a lakói komolyan veszik a szabad kereskedelmet, és szabadon kereskednek szinte mindennel. Éjszaka a sziget nyugodtabb pontjain megjelennek a csónakok, és onnan kipakolják a dubai cuccokat. A csempészek kocsiját nagyon könnyű felismerni sziget-szerte, ugyanis mindegyik rendszám nélküli Toyota pickup. A rendőrségnek nem lenne nehéz dolga összeszedni ezeket az arcokat, mert csak a rendszám nélküli kocsikat kellene összegyűjteniük, de nekem erős a gyanúm, hogy a rendőrök sokkal nagyobbat kaszálnak így, hogy szemet hunynak, esetleg be is segítenek. A jó szándékú rendőröktől ezúton is elnézést kérek, de az extrakorrupt államokban eltöltött majd’ egy évem tapasztalatai alapján nem engedhetem meg magamnak a naivitás luxusát.

A sziget bevételének 90 százalékát adja a halászat, legalábbis hivatalosan. Shibderazi szállásunkon kedves vendéglátó családunk állandóan sült hallal kedveskedett, nem mellesleg életem talán legjobbjaival. A szálkákból ítélve jó egyméteres dögök lehettek darabolás előtt, és volt köztük olyan, amit egyenesen a halászcsónakból raktak olajba, vagyis kifogás után pár órával már a rizzsel keveredett a gyomromban. Azért a rend kedvéért minden vacsora előtt megkérdezték, hogy mit kérünk, illetve, hogy jó lesz-e hal. Túl sok választásunk amúgy sem lett volna, mert semmi másuk nem volt, legfeljebb lekváros kenyér, de azt utálom. Nem vagyok a halak nagy szakértője és rajongója, úgyhogy erről több szót nem is ejtek, viszont említést érdemelnek a nem-hal delfinek. Douglas Adams óta köztudott, hogy ők a legintelligensebb lények a földön (utánuk jönnek az egerek, majd az emberek), éppen ezért nem értem, hogy képesek ebben a döglesztő melegben, fülsiketítő motorzajban viháncolni és szaporodni. Pár helyi ugyanis észrevette, hogy a turisták buknak a delfinekre, így aztán jól közéjük hajtanak a bűzös-zajos motorcsónakjaikkal, hogy minél közelebbről lehessen őket látni. Szívem szerint inkább jöttem volna kajakkal, vagy úsztam volna az uszonyukba kapaszkodva, de hiába, itt nagyüzem van: az irániak egyelőre nem jöttek rá a környezetbarát turizmus előnyeire, és próbálnak tömegigényeket kiszolgálni.

Ennek egy másik szép példája a teknősnézés. Egész pontosan annak a nézése, ahogy az óriásteknősök éjjel kimásznak a partra és lerakják a tojásaikat. Korábban nagy teknőspusztítás ment errefelé, a lusta szigetlakók tízezerszámra zabálták a teknőstojást. De amióta kiszámolták, hogy ezer tojásból csak egyetlen kel ki, nő fel és éri meg a szaporodáshoz szükséges 30 éves kort, gyorsan mentőakcióba kezdtek, és a UNDP támogatásával megpróbálnak valami kulturált rendet vágni ebbe a káoszba. Ma már tilos gyilkolni őket, és tilos megenni a tojásaikat. Erről úgy gondoskodnak, hogy a partnak csak néhány szakasza alkalmas arra, hogy a teknőcök odategyék a tojásokat, így aránylag könnyű ellenőrizni, hogy hány teknős jön egy éjjel. Van rendes éjjeli teknősfigyelő szolgálat, akik mellé turisták tömegei csatlakoznak, hogy a tojásrakás előtti beásási ceremóniát megfigyelhessék. Ez általában úgy néz ki, hogy kijön a teknős a tengerből, mindenki erősen koncentrál rá, majd amikor az elkezd ásni és se lát, se hall, ötvenen körbeállják és körbevakuzzák az állatot. Az ásás után az őrök mindenkit elzavarnak, kiássák a tojásokat, és róka- és kisgyerekbiztos helyen újra elássák mindegyiket, hogy aztán két és fél hónappal később jól kikeljenek a kis dögök. Nekünk megadatott az a luxus, hogy a főteknősös család házában laktunk, így otthon henyélhettünk, mert telefonon értesítettek, ha jött teknős. Igaz, megnézni így sem sikerült, mert annyira belemerültünk a vacsorába, hogy lekéstük az aktust. Valójában egy kicsit filozofáltunk rajta, hogy melyik a kisebb sértés: ha a frissen tálalt vacsora mellől fölállunk, hogy akkor mi most teknőst nézünk, vagy hogy a telefonos riasztás ellenére nem nézzük meg az állatot, miután egész délután arról beszéltünk, hogy mennyire érdekel ez minket. Inkább ettünk.

Ez a teknősös dolog egészen messzire vezetett. Mivel ezzel kapcsolatban minden ingyenes, felmerült a kérdés, hogy miből teremtik elő rá a minimális önrészt. A család nőtagjai a hunyók. Kitalálták, hogy gyönyörűséges qeshmi ruhákat, kendőket és egyebeket (pl. mobiltokokat turistáknak) készítenek, és a bevételből tudják finanszíroznia saját részüket. Eddig rendben is van, de egy poros kis faluban, amiben talán emberemlékezet óta nem állt meg senki csak úgy nézelődni, mindenki csak áthajt rajta, hol lehet ezeket eladni? Természetesen a tengerparton, a strandon. Így építettek maguknak pálmakunyhót, és elkezdték az árusítást. Ekkor jött a képbe a falu Beludzsisztánból importált mollája, aki rettenetes rosszallással nézte, hogy nők vannak a tengerparton. Sőt, ott dolgoznak. Sőt, még férfiakkal is szóba állnak, mivel eladók, vagyis ez a dolguk. Ráadásul mindezt férfikíséret nélkül. A lányok csak legyintenek, amikor a molláról kérdezzük őket. „Ő nagyon jó ember, és a világ legjobb mollája. De ebben a kérdésben nyitnia kell.” Az egyik nő saját szavai szerint emancipált. Meglep, hogy ebben az országban, ebben a faluban, egy ilyen konzervatív környezetben ezt a szót hallom. Már azzal is kihágást követtek el az iszlám ellen, hogy férfiak nélkül velünk egy szobában voltak, hogy együtt ettünk, vagy hogy lazább (azért a bikinitől igen messze lévő, többrétegű) szerelésben látjuk őket. Amikor éjjel teknősnézésre indulunk, a rend kedvéért apuka a lányok mellé adja a hatéves kiskölköt férfikísérőnek, nehogy megszólják őket a falubeliek, hogy egyedül mászkálnak a kharadzsikkal, vagyis az idegenekkel. Ahogy már sokan mondták nekem az ország legkülönbözőbb részein: Irán a legkevésbé iszlám Iszlám Köztársaság. Vagy inkább csak nevében és politikai rendszerében iszlám, a lakói jó része valahol teljesen máshol jár….

Érdekes programnak ígérkezett a Qeshm déli részénél lévő Hengam-sziget meghódítása is. Először azt terveztük, hogy ott alszunk, de aztán gyáván megfutamodtunk, és csak egy kétórás motorcsónakos sziget kerülés lett a vége. Hogy miért, azt teljesen csak egy nappal később sikerült megnyugtatóan tisztázni. Az ottalvásról még elég könnyen lebeszéltek, de arról, hogy gyalog megkerüljük, már fenyegetések kellettek. Először megkértük a csónakost egy helyen, hogy tegyen ki, de arra hivatkozott, hogy az katonai terület és ott nem lehet, így belenyugodtunk. Később megálltunk ugyan, de csak azért, hogy vonakodva olyanokat mondjon, hogy bajunk lehet a hatóságokkal, és hasonlók. A helyzet a következő. Iránnak van tizenvalahány szigete, ezek egy részén nincs semmi. Hengamon és Qeshmen is van viszont katonai bázis és raktár. Az Öböl-menti államok nagy fegyverkezése miatt (is), meg a korábbi tapasztalatok alapján jónak látták, hogy hihetetlen fegyverarzenált halmoznak fel a szigeteken, biztos, ami biztos. Másrészt bizalmatlanok a külföldiekkel szemben – éppen Shibderaz volt az a település, ahonnan az amerikai hadihajót „megfenyegető” kis iráni motorcsónakok elindultak néhány hónappal ezelőtt. Ennek tehát az lett az eredménye, hogy két nyugati, fényképezőgéppel és laptoppal sétálva egy isten háta mögötti stratégiailag fontos szigeten igencsak érzékenyen érinti Iránt, vagyis annak biztonságát. A helyiek szerint megvan az esélye egy kis börtönnek, ahonnan persze ki lehet szabadulni, miután tisztázódott a helyzet, de akkor is minek. Ráadásul útlevelünk sem volt nálunk. Úgyhogy engedve a kegyes erőszaknak nem sétáltunk keresztül Hengamon.

Amikor megérkeztünk Qeshmre, két dolog jutott eszembe: az egyik a Szíria partjainál levő parányi sziget, Arvad hangulata, a másik pedig Közép-Amerika kevert népességű halászfalvai, a hondurasi Omoa vagy a guatemalai Livingstone hangulata. Itt a helyzet kicsit más: az év nagy részében élvezhetetlen klíma miatt a helyi turizmus (csak hozzávetőleges adat: most, a Noruz két hete alatt egyes becslések szerint 50 millióan keltekútra Iránban) igen szűk intervallumra koncentrálódik. Mivel Qeshm szabadkereskedelmi övezet, ezért a vásárlás- és pénzköltésmániás irániak előszeretettel keresik fel. A hazatérő családok ezrei nemcsak a tengerpartok élővilágát fosztják ki, de tucatszám veszik az edénykészleteket, a mikrosütőt, és gyakorlatilag mindent, amit olcsóbbnak vélnek, mint egy átlagos nagyvárosban. Sosem láttam még népet, akik ennyire imádnak pénzt költeni és enni.

Bandari Abbaszból az autóbusznak nevezett gyors motorcsónakkal érkeztünk a szigetre, ahol azonnal megpróbáltunk repjegyet foglalni vissza Teheránba. Tudjátok, az iráni távolságok: a Bandari-Teherán vasútvonal egészen véletlenül az ország leghosszabbja, 1338 km hosszú, és jó húsz órás utazással jár. Úgyhogy elkezdtünk repjegyet keresni, de 10 napra előre az össze le volt már foglalva, így aztán hagytuk az egészet.
Az első utunk a Golden Beach-nek nevezett partszakaszra vezetett. A hely nekem, kelet-európai számára rendkívül vicces, ugyanis a ’70-es-’80-as évek balatoni hangulatára emlékeztet, amikor a keletnémetek meg a magyarok Trabival megszállták Siófokot meg Füredet. Itt ugyanezt nyomják, csak Paykannal. Jobbára középosztálybeli vagy melóscsaládok, akik az éves spórolt pénznek vernek a seggére: papírsárkány meg jégkrém a gyereknek, edénykészlet az asszonynak, hekkvacsora a tömegétkezdében, a Kőbányai helyett a szimpla cigaretta. Ez a hely annyi embernek fogta meg a fantáziáját, hogy menekülttáborra emlékeztető objektumot emeltek a legkevésbé tehetősek részére: kibetonoztak vagy száz sátorhelyet, és hatalmas katonai sátrakat állítottak rá, amelyet 30 dolláros napidíj ellenében lehetett használni. Mivel ketten voltunk Sebastiannal, ezért nem volt olcsó mulatság, főleg a 6 dolláros halvacsorával megfejelve. Annyira megzuhantunk anyagilag, hogy egy napig csak csipszet ettünk: egy dollárból kijön 3-4 nagy zacskó, ami pont elég is egy étkezésre. Legalábbis pár jégkrémmel megfejelve.

Másnap megtaláltuk a már említett Hengam szigetet meg a shibderazi családot, harmadnap onnan indultunk felfedezni a sziget nyugati részét. Csak vázlatosan, a képekre támaszkodva, a következők a látnivalók: hajóépítők (félmillió euróért már igen komoly hajót ácsolnak össze errefelé), a világ leghosszabb sóbarlangja, amely 6 km hosszú, sós sivatagok, és a világ egyik legszebb kanyonja. Ez utóbbi Csillag-kanyon névre hallgat, és a jordániai Petra méltó versenytársa, csak itt napi 10 ezer turista helyett napi 20 van. Igaz, az ökoturizmuson még van mit fejleszteni. Adtak egy angolul elég alapszinten beszélő vezetőt, de inkább Sebastian fordított nekem. A lényeg, hogy közben találtunk pár szemetet, amit összeszedtünk, és odaadtunk a vezetőnknek, hogy dobja ki a kanyonon kívül valami szemetesbe. Amikor nem figyeltünk oda, titokban beledugta a cuccot a homokba, és elegyengette a tetejét. Ejnye. Aztán egy üres palackot dobott el. Érdekes egyébként, hogy elég sok fiatallal találkoztam, akik ökoturizmussal foglalkoznak, az egyikük készített velünk interjúkat is az iráni turizmussal kapcsolatban. Remélem ez a generáció kinövi magát, mert az a szennyezés, ami most zajlik az országban, elég elszomorító. Jelenleg még a belső, iráni tömegturizmust próbálják meg kiszolgálni, egyelőre bármi áron.

A Qeshmen eltöltött igen hasznos három napot egy 22 órás vonatozással fejeltünk meg, szerencsére ebből tizenkettőt átaludtam. Most ismét Teherán… hajaj, most értem haza egy házibuliból. Egy pornósztárnak tetsző szőke parókás nagymellű afgán nőnél voltunk, hidegtálas viszkipartin. Én még idejében leléptem, szerencsére.

1 komment

Címkék: utazás sziget közel kelet irán perzsa öböl delfinek qeshm

A szír másodosztály

2010.02.22. 11:29 danielfromhungary


Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás. Vagy ahogy a muszlimok mondják: „insallah”. Ez a hétköznapi életük legfontosabb szervezőelve. Előre megbeszélt időpontok, programok tervek csak akkor valósulnak meg, ha valami közbe nem jön – vagyis ha Allah nem vezérli másfelé lépteiket. Az emberi szándék az európai értelemben vett pontosságra megvan bennük is, csak másképp. Ez gyakran azt jelenti, hogy a nyugati gondolkodás szempontjából nem mindig megbízhatóak. Ha például betegek a szülők, segíteni kell a barátoknak és általában a rendkívül erős szolidaritásuk másfelé vonja őket, lelkiismeret-furdalás nélkül lépnek túl olyan apróságokon, mint egy megbeszélt találkozó.

A következő napok történései is ilyen mentalitás jegyében estek meg velünk. Ha úgy tetszik, részeseivé váltunk az „insallah”-életvitelnek. Kiléptünk a nyugati gondolkodás kapuján, és sodortattuk magunkat az előre meg nem határozható eseményekkel. Cselekedeteink vezérlő elve lett ez a látszólag kaotikus, gyakorlatilag azonban évszázadok óta remekül működő elrendelés, amely az isteni akarat alá vonja az emberit, amelyet mindenki ismer és feltétlenül tiszteletben tart.

Aleppó

Budapesten épphogy letettük a széldzsekit, Törökországban a hegyek között még fagyott, az észak-szíriai Aleppó városában viszont hőség fogadott április első hetében. Nem siettünk sehová, a szinte korlátlan időnkkel kizárólag mi rendelkeztünk, aminek egyenes következménye az lett, hagytuk, hogy megtörténjenek velük a dolgok, az isteni elrendelés.

Az ősi város körülbelül négyezer éve lakott. Éltek és uralkodtak itt hettiták, asszírok, perzsák, görögök, majd római provincia lett. Később arab kézre került, de betörtek egy időre a bizánci seregek és a mongol hordák is, míg végül az Ottomán Birodalom része lett egészen annak felbomlásáig. Aleppón nyomot hagyott mindez, a többmilliós város kaotikus kavalkádja nagyon is jól működő társadalmi és kulturális rendet takar.

Az első napokban hagytuk, hogy a város megismertesse magát velünk. A bazárban, a citadellán, az örmény negyedben és a város többi részén is kiszolgáltattuk magunkat kíváncsiságunknak és a helyiek érdeklődésének. Az erőd bástyáiról körbetekintve próbáltunk meg valami kapaszkodót találni, hogy megértsük a város szerkezetét, hogy vizuális értelemben érdekes helyekre bukkanjunk. Mint ilyen esetben mindig, most is tévedtünk: az igazán érdekes helyek mindig azok, amelyek nem annak látszanak messziről. Azt mindenesetre felfedeztük, hogy a házak dzsungelében megannyi kisebb-nagyobb temető fekszik, némi támpontot adva ezzel a tájékozódáshoz. Egy ilyen temető meglátogatására tett kísérlet indított el minket az Allah által elrendelt ösvényen.

Német-arab

Aleppo egy aránylag központi részétől, a nyugatiak (csak a nyugatiak) által Teréz anya térnek nevezett helytől nem messze taxiért integettünk. Az egyik temetőbe szerettünk volna eljutni, amelyet még a magasból szemeltünk ki magunknak. De csak szerettünk volna, hiába kérdeztük meg előtte araboktól, hogy mondják a temetőt, taxisunk értetlenkedett. Kisebbfajta csődület alakult ki körülöttünk és mindenkinek volt ötlete, hogy mit is szeretnénk valójában. Negyed óra múlva az érdeklődés nem csökkent, de váratlan segítséget kaptunk. „Wohin möchtest Du fahren?” – érdeklődött egy hang a kocsi mögül németül afelől, hogy merre is akarunk menni pontosan. Kortalannak tűnő, de fiatal arab srác szerette volna megoldani a problémánkat. A helyzet gyorsan tisztázódott: a helybeliek azt nem értették, hogy minek akarunk temetőbe menni, de ha már megyünk, melyikbe, ugyanis több is van a környéken. Munzer, az érdeklődő arab fickó mellénk szegődött. Ő is kíváncsi volt arra, kik ezek az idegenek, akik a turisták által mellőzött temetőket látogatják. Éppen tékvandó-edzésre igyekezett, ami ebben az esetben (is) azt jelentette, hogy még van pár órája. Miután leépítette a pofátlanul magas árat követelő taxist, elcsavargott velünk a sírok közé. Közben mesélt a többszáz éves sírokról, a temetkezésről, de elsősorban saját magáról – mint ahogy mi is. Amikor eljött a búcsú ideje, megkérdeztem, vele tarthatok-e edzésre, és miután igent mondott, már robogtunk is valahova a külvárosba a helyi tömegközlekedéssel, a zsúfolásig megtelt mikrobusszal. Előtte még alaposan megetetett finom helyi süteményekkel…
A délután további részét egy külvárosi műfogsorkészítő műhelyében ücsörögtem végig egy kurd barátjánál, sok liter méregerős tea és cigaretta társaságában, majd bő órás tékvandó-edzés következett, amit további teázás és hazakísérés koronázott.

Munzer valaha a németországi Winterbergben dolgozott asztalosként. Szerinte ismernünk kellett volna a helyet, ebben a városkában van ugyanis az ország egyik legnagyobb síugrósánca. Asztalosi karrierje nem volt zökkenőmentes, értett ugyanis mind a nyílászárókhoz, mind a lépcsőkhöz, asztalokhoz, szekrényekhez, ami általában nem tetszett a főnököknek – vélhetően a túl sok szaktudás miatt. De legalább tökéletesen megtanult németül és megnősült. Aleppóban éppen a papírjait várta a német hivataloktól, így bőven jutott ideje arra, hogy társaságunkhoz csatlakozva kellemesebbé tegye napjainkat.

Aleppóban és környékén Munzer vált első számú barátunkká, idegenvezetőnkké, programszervezőnkké és menedzserünkké. Végiglátogattuk a barátait, a kedvenc helyeit, voltunk vele edzésen, kirándulni, és kilátástalan programokba bonyolódtunk Szíria legideálisabb tengerpartjának megtalálásával kapcsolatban. Esténként valamelyik városban csavarogva beszélgettünk, miközben mindig talált nekünk valami addig még ki nem próbált finomságot. Jó muszlimként időnként magunkra hagyott és elszaladt a legközelebbi mecsetbe imádkozni, hogy megőrizze a lelki békéjét.

Róla vehetett volna példát másik barátunk, a kurd Szalam, aki Munzernek tökéletes ellentéte volt. Jólelkű, kedves srác, akit csak a szép nők és a méregerős arak tudtak igazán feldobni. Ez utóbbi ánizsos pálinkaféle, leginkább ötven maligánfok körüli szesztartalommal. Szalammal tévelyegtünk kora hajnalokon a szállásunk tetőteraszán, miközben a szomszéd házba a szír maffia hozta vissza a novoszibirszki prostituáltakat, akikkel reggelig tartó beszélgetésekbe merültünk egy rácsos ablakon keresztül. Az egyikük Michelle Pfeiffer volt az útlevele szerint, és egy jobb élet reményében hagyta ott a kies Oroszországot a még kiesebb Szíria kedvéért. Nem tudhatta, hogy rossz kezekbe kerül, és az egyetlen vigasza az lesz, hogy néhány jobb lelkű utazóval beszélgethet, kizárólag hajnalban. Bénított a tehetetlenség tudata.

A legkülönfélébb emberek és programok valahogy nagyon is összefüggő egészet alkottak. Teljes lett a tiszta–romlott, a szerencsés–szerencsétlen, a felszín és a mély által árnyalt kép. Mintha egy középkori misztériumjáték szereplői lettünk volna, a két vándor, akik körül ott nyüzsög a prostituált, a tiszta lélek, az elveszett lélek, a kapzsi főnök és az alvilág. A díszlet a hajnali Aleppó, zene a müezzin, a narrátor pedig egy részeg kurd.

Foci

A másnapi focimeccs is történelmi eseményszámba ment, legalábbis a kurdoknak. A kurd al-Dzsihád csapata 3-1-re verte az arab al-Dzsazírát, ezzel pedig bejutottak a szír első osztályba. Aleppóban volt nagy öröm, pedig a két csapat városai több száz kilométerre vannak a sivatagban, mindenképpen a periférián. Nyugatiak nemigen érdeklődnek a szír bajnokság meccsei iránt, pedig csodák ott is történnek. Ilyen volt például a szögletből rúgott gól; de azért is megérte kifizetni a legalább 200 forintos belépőt, mert nem voltak labdaszedők, így a meccs percekre leállt, ha valaki nagyon messzire rúgta a labdát. A szurkolók nyelve pedig nemzetközi: őrült fazonok síppal, dobbal, táncoló drukkerek, hangulatfelelősök, vezérszurkolók, akik azonnal lejattoltak velünk, mint érdeklődő turistákkal. Salam velünk volt, a helyi kurd B-közép rögtön rajongótárssá fogadott bennünket.

Amikor az al-Dzsihád felkerült az első osztályba, és a kurdok nagy ünneplésbe kezdtek országszerte, a kurdok egyik központjában, Hassakéban a rendőrök valamiféle nemzetiségi lázadásra gyanakodva nekimentek az ünneplő tömegnek, sokakat bevittek és megvertek. Erről természetesen nem szól a szír média, főleg nem az angol nyelvű. Hogy honnan tudom? Másfél évvel később Sopronban találkoztam egy hölggyel, aki a fociról kezdett beszélni, hogy oldja a kezdeti kommunikációs zavart, ami viszont nekem nem kenyerem. Életemben egy meccsen voltam, az is a fent említett szír rangadó volt. Amikor megemlítettem neki az al-Dzsihád esetét a másodosztállyal, fölcsillant a szeme, majd azonnal elkomorult. Ő is látta a meccset tévén, lévén félig szír, és az édesapját aznap este bevitték és megverték a rendőrök, csak azért, mert a kurdok nyertek… Így másfél évvel később és 5000 kilométerrel arrébb az isteni kaleidoszkóp megmutatta az igazság még egy szeletét.

Ugyanaznap este valamilyen indíttatásból, nyilván megint „insallah” rendelésre, letértünk egy pincébe az örmény negyedben. Jeltelen ajtó, sötét, de valami hívogató hangulat csábított. Hirtelen kis teremben találtuk magunkat egy ortodox internátusban. A diákok éppen csocsóztak, mi pedig nagy feltűnést keltve igyekeztük a legkisebb feltűnést kelteni. Miután tisztáztuk, hogy ki kicsoda, és miért vagyunk itt, átváltottunk a nemzetközi nyelvre, vagyis elkezdtünk játszani. Otthon, mint minden rendes, egészséges fiatal, rengeteg időt töltöttünk és töltünk kocsmában, ezért elég jól tudunk csocsózni. Itt ez nem annyira természetes, hiszen nincsenek a fent említett intézmények, és egy hétköznapi részegedést is csak italboltból lehet menedzselni. Amikor elkezdték komolyan venni a meccset és egyre jobban játszottak, kénytelenek voltunk úgy bekeményíteni, mintha nagyfröccs lenne a tét (az országban nincs szóda, és a szír borok is inkább érdekesek, mint jók). Végül súlyos csapást mértünk a szír all-stars csocsócsapatra, de szerencsére ők is elégedettek voltak, hiszen mégis csak a mi nemzeti sportunkról volt szó.

Hogy ne teljen el túl sok idő foci nélkül, pár nappal később még jött egy kis ráadás. Az utolsó esték egyikén Munzer egy parkban sétálva beavatott a szír fagylalt gyönyörűségeibe. Közben üdítősflakonokkal fociztunk, majd hirtelen ötlet hatására vettünk hajnali fél egykor egy focilabdát, nem egészen két dollárért. Először csak rugdostunk egymásnak beszélgetés közben, de egyre nőtt az érdeklődés a játék iránt. Egy csapat rendőr addig nézte a játékot, amíg kisebb susmorgás után fölajánlottak nekünk egy meccset. A rendőrök a fegyvereiket egy padnak támasztották, ingujjban és pisztollyal az oldalukon készültek a nagy győzelemre. Ők nem tudták, hogy Munzer arab, mi meg nem árultuk el nekik, így a meccs során értékes információkhoz jutottunk a rendőrcsapaton belüli kommunikációval kapcsolatban, például hogy szerintük mennyi az állás – ebből ugyanis akadt némi szolid vita időnként. Mi átadtuk volna a meccset, mert túlerőben voltak, ráadásul fegyverrel, ami azért nem szép dolog, de hát nehéz összeegyeztetni a rendőri szolgálatot és a fair play sportot. A másfél órás meccs vége 15-14 lett a magyar–szír vegyes csapat javára, pedig a rendőrök nagyon igyekeztek megverni minket. A központból vagy fél órája keresték őket, de senki sem válaszolt vissza, nehogy egy vesztésre álló meccset kelljen otthagyni a kötelességteljesítés kedvéért. Hajnali kettőkor csatakosra izzadva egy csapat vidám rendőr indult éjjeli szolgálatba…
 

Indulás előtti este Munzer figyelmeztetett, hogy jó lenne megvenni a buszjegyeinket a törökországi Antakiáig, ahonnan közvetlen járat indul Isztambul felé. Majd reggel – válaszoltuk. Munzer mégis ragaszkodott a jegyvásárláshoz mondván, nem lesz hely. „De lesz.” A higgadt válasz egy pillanatra felbőszítette, de ő is pontosan tisztában volt vele, hogy az az adag, amit az arab életből és kultúrából kaptunk az utóbbi hetekben, tökéletesen elég ahhoz, hogy tudjuk: ha föl akarunk szállni a buszra, igenis lesz rajta hely. „Du bist ein Arab, Du Arsch!” – kiabálta, de már ő is elismeréssel mosolygott, amikor arabnak nevezett.


1 komment

Címkék: foci utazás arab szíria törökország aleppó

Off Road Egypt

2010.02.01. 11:09 danielfromhungary

Egyiptom a turisztikailag legjobban kiépített nyaralóövezetek egyike. Aki igazi kalandozásra vágyik, annak minimum az útikönyvet kell sutba dobnia, és az sem árt, ha van néhány felesleges napja. De inkább beszéljenek helyettem a képek, azért vannak.

Kartúm után Kairó Párizs maga, de legalábbis valami hihetetlen metropolisz. Egyébként valóban az, csak a kontraszt így még élesebb. Óvatos becslések szerint 15-20 millióan lakják, ami a szélesebb értelemben vett agglomerációval 40 milliós biomasszát jelent a Nílus-deltától délre. Szuezből jövet például fél órát jöttünk autópályán a külvárosokon át, majd 16 metrómegálló, és máris a belvárosba ér az ember. Először repülőn érkeztem, a reptérről csak egy órás buszút ugyanez, a vietnámi közlekedési árakkal vetekedő 34 forintos buszjegyért cserébe. A szudáni nyugalom után sok maradásom nem volt, és egy éjszakai utazást vállalva Dahabba indultunk, az Akabai-öböl partjára. Egész éjjel valami arab komédiát sugároztak üvöltve – az arabok imádják hallani a hangjukat, a kocsijuk dudáját, vagy bármi mást, ami zajos, csoda, hogy az indusztriális metál zene nem terjedt el náluk. Mivel mind a 10 ember aludt (volna) a buszon, a vezető meg nem értette, hogy nem kell a zaj, kénytelenek voltunk megsemmisíteni a kapcsolatot a hangszóró és a tévé között.

Dahabba azzal a szándékkal érkeztem, hogy kipihenjem Szudánt. A stresszt, az undorodásig zabált falafelt, hogy három hét után ágyban alhassak, és hogy legálisan ihassak sört. Mindezt a napi 12 dolláros költségvetésemből. Először egy olyan resortba tévedtünk, ahova magamtól sosem mennék, minden csillogós, tele német családokkal, szervezett túrák és hasonlók. A 60 fontos szobaárat gyorsan lealkudtuk 30-ra, így fejenként két és fél dollárból befészkeltük magunkat az egy hónapja nem látott luxusba. A reggel viszont részben csalódás volt: Dahab egyetlen főutcáján oroszok és németek ezrei, eladó gagyi szarok mindenhol, „kurvajó áraim vannak” üvöltözés a magyaroknak – a Vörös-tenger viszont lenyűgöző. A hotel előtt csak be kell sétálni a vízbe (egy hazafelé tartó magyar adott szemüveget, pipát és talpat a sznorklinghoz) és pár méter után korallszirtek, milliónyi hal, szivacsok… Ennek ellenére nem volt maradásunk, a turistatömeg elsőre túl nagy sokk, hiába, Szudánban nem kellett ezzel küzdeni.


Teljesen találomra eldöntöttük, hogy induljunk el gyalog a tengerparton a 84 kilométerre lévő Nuveibába, hátha ott jobb lesz – nem lett, de a kétnapos sétálás-stoppolás a legjobb egyiptomi élmény eddig. Az egyetlen kikötés az volt, hogy nem fizetünk utazásért, ha kell, legyalogoljuk az egészet. Elég hamar kaptunk stopot, és egy dzsip platóján már robogtunk is pár kilométert. Egy beduin bácsi elvitt egészen a Blue Hole-nak nevezett merülőhelyig, ami az egyik legjobb Egyiptomban. Pár órát sznorklingoztunk, majd elindultunk északnak a parton, végig természetvédelmi területen. Estére egy beduin halászfaluba keveredtünk, ahol egy szép fiatal nő főzött foul-t (az eddigi legjobbat – technikailag közelítve az ételt babfőzelék, lapos, összehajtogatható kenyérrel eszik), teát, és meghúztuk magunkat egy nádtető alatt éjszakára. Képeslapos giccs: tenger, teljes nyugalom és csönd, 30 fős falu, naplemente, szemben Szaúd-Arábia hegyei. Térerő volt...

Másnap pár óra gyaloglás után különböző emberekkel találkoztunk, akik 3 óra és 3 nap közé tették, hogy mikor érünk Nuveibába. Térképünk nem volt, elég saccra indultunk el, de hát a tengerparton úgysem lehet eltévedni. Ismét megpróbáltunk stoppolni séta közben, fel is vett egy teljesen megpakolt dzsip, aminek a hátsó lökhárítóján állva, a tetőcsomagtartóba kapaszkodva száguldoztunk a tengerparton, majd újabb hosszú séta következett. Na meg a reménytelenség, hogy még aznap Nuveibába érünk, a láthatárig ugyanis nyoma sem volt emberi életnek. Szerencsére jött egy hatalmas terepjáró, ami fölvett, és a köves sivatagi úton 90-nel rallizva bevitt a városba. Utólag elemezve a kérdést, valószínűleg azoknak volt igazuk, akik 2 napra tették a gyaloglást.

Nuveiba orosz falu, rettentő gáz helyiekkel, akik már régen rájöttek arra, hogy a turistákkal bármit meg lehet csinálni, és ennek megfelelően bármit meg is csinálnak. Olyan összegeket kértek a taxizásért, amit még itt Budapesten is sokallok. Mivel volt már két nap gyaloglás a lábunkban, az a pár kilométer plusz már meg sem kottyant Tarabinig, ami Nuveiba melletti, illetve azzal egybeépült falu. Teljesen kihalt volt, talán 20 turista lézengett a legalább százszor ekkora forgalomra méretezett helyen, és mindenki ebből a húszból akart megélni – másnap délelőtt leléptünk Kairóba. Ezúttal is stoppal, de nem vett föl senki, csak egy mikrobusz, ami Kairóba jött, a rendes busznál valamivel olcsóbban, és sokkal gyorsabban, úgyhogy beszálltunk.

A velünk utazó idegenvezetőt gyorsan kifaggattuk, mi is ez az orosz invázió. Politikai okai vannak. A Szovjetunió mindig is támogatta Egyiptomot, pénzzel és fegyverrel, úgyhogy Oroszország és az oroszok alapból jóbarátok. A szovjet barátságról mi is meséltünk pár évtized kommunizmust, de nyilvánvalóan nem értette a lényeget, mert sosem élt „olyan” rendszerben. Az egyiptomiaknak elég egyszerű a képlet: mindenki barát, aki nem fekszik le Amerikának. Így Magyarország nem barát, ami azt jelenti, hogy minden befizetős túra állítólag háromszor annyiba kerül nekünk, mint az oroszoknak, de még mindig sokkal olcsóbb, mint a briteknek vagy az amerikaiaknak. Ilyenkor mindig megnyugtat az a tudat, hogy Európában és az USA-ban még sokkal jobban lehúzzák az oda tévedő egyiptomit, ha egyáltalán beengedik. Elég érdekes annak az interpretációja is, hogy ha Amerika ellenség, akkor miért fogadják el a pénzüket, a segélyeket és minden támogatást. „Kihasználjuk őket” – válaszolt Mr. Mohammed, az idegenvezető. Na igen, ez a mentalitás sajnos eléggé jellemző sok egyiptomira. A helyközi közlekedésben 5-10 fonttal drágábbak a jegyek a külföldieknek, és a nyaralóhelyek teázóiban, ahova arabul ki van írva, hogy 1 font egy tea, a turistáknak 5-ért árulják még akkor is, ha mutogatunk rá, hogy de hát ott van arabul, hogy csak egy…

Sokan visszasírják Szadatot, amikor még nem nyomorították el a népet a rengeteg adóval. Csak egy példa: az ország, de különösen Kairó tele van 30-40 éves autókkal, sokuk inkább a roncshoz áll közelebb, mint járműhöz. Nem dobnak ki semmit. Egyiptom ugyanis nem gyárt autót, a külföldről behozottra viszont 120 százalékos adót vetnek ki. Ezért akinek új kocsija van, annak igencsak jól megy. Mohammed például megengedhetné magának, hogy vegyen autót, csak éppen az adót nem bírná kifizetni, így nem vesz. Pedig a város jobban járna, ha nem az ősi darabok uralnák, és tennék néha igencsak pokolivá a szmogot.

Ismét Kairó. Lassan mennék már haza, két dolog tart itt: a kellemes időjárás és a repülőjegyem, amit nincs pénzem módosítani. Úgyhogy kihozom belőle a maximumot. Tegnap például voltam a Holtak Városának nevezett városrészben, ami eddig Kairó csúcspontja számomra. A város nyugati temetőjére épült városrész, ahol egymillió ember él a sírok között. Nem nyomortanya, de a szegény részek egyike, hihetetlenül kedves és nyitott emberekkel. Napokat lehetne ott tölteni a labirintusban bolyongva, öreg bácsikkal teázgatva, na meg kiskölkökkel focizva. De egyelőre itt a szálláson szedem össze magam, egyelőre inkább csak lézengve, mert a csapat nem túl jó. Tegnap egy sok sörre beváliumozott birminghami munkanélkülivel iszogattam, de nem lett belőle nagy világmegváltás, mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy átnéz rajtam.

2 komment

Albán repperek, keletre menjetek

2010.01.25. 11:14 danielfromhungary

Mindig vicces fölszállni a Keletiben a Belgrád felé tartó éjszakai vonatra. Sosem lehet tudni, hogy hatalmas alvás lesz egyedül egy fülkében, baráti berúgás a határig, és onnan ájulás a végéig, esetleg valami démoni hajléktalan vagy őrült félnótás kerül mellénk.

Ezúttal ez utóbbi jutott nekünk. Beszélni alig tudott, fölszállás előtt valószínűleg kézzel végigellenőrizte az egész szerelvényt, hogy minden meg van-e rendesen olajozva, majd fölvette a kondás legszennyesebb ingét, és beült közénk, megbénítva ezzel minden beszélgetést. Szerencsére hamar bealudt, miután udvariasan visszautasítottam a fél órán keresztül ajándékul kínált üres sörösüveget, Kiskunhalasnál meg leszállt (mert időben felkeltettük…), így két nagy ampulla fröccs bevétele után sikerült mindent fájdalommentesen átaludni.

A belgrádi pályaudvar előtti szabadtéri kocsma-kávézóban már kívülről megy az árlap, annyit voltam ott, a kávé-sör-pálinka kombó másodszor ismétlésre visszahoz a földre, és délben már a Pristina felé menő buszból bámuljuk a hegyeket, meg Novi Pazar előtt egy hatalmas Hollywood feliratot a hegyoldalban. A koszovói határon azért óvatosan megkérdezik a határőrök (illetve nyelvtudás híján ráutaló magatartást tanúsítanak, na meg minden utas besegít egy-egy szóval), hogy ezen a határátkelőn akarunk-e távozni, mert ha ezen, akkor azt felejtsük el, itt ugyan mi ki nem megyünk. Koszovói pecsétet továbbra sem osztanak, nem tudom, honnan veszi, hogy itt nem léphetünk ki, de nagyon erősködik, így belenyugszunk. Nekem mindegy, Albániába megyek tovább...

A pristinai megérkezés mindig feldob, a buszpályaudvar mellett ugyanis egy Bill Clintonról elnevezett márványvágó üzem hirdeti magát, nem is kicsiben. Este befészkeljük magunkat Zoliék lakásába. Ha két éve a függetlenség bulin itt lakott volna, ezer euró per napért kiadhatta volna a CNN-nek vagy a Reutersnek – éppen a Grand Hotel bejáratára néz, ahol mindig minden történik. Közben megjelent ámokfotós barátunk, Jetmir, elkezdődött a mindenkori gasztro-őrület. Belvárosi kiülős, pleskavicás-sültmájas-csevapos hústál, saláta, friss kenyér, sajt, hét deci pálesz meg vagy öt sör. Két órával később teljesen elkészülünk, főleg amikor megkapjuk a 32 eurós számlát – ötünkre.

 Másnap minimális kalandvágytól hajtva átnézünk Gracsanicába, az ortodox szerb kolostorba. És mint ilyen, önálló kis szerb enklávé az albánok között. Éppen ezért a KFOR őrzi. A busz hatalmas vaskapunál tesz ki, tisztára mint valami kastélykapu. Bátran becsöngetünk, majd két perc múlva kinyílik, mint valami drakulás filmben. A falon belül szerzetesek kapálgatnak, megtalál pár cigány koldusgyerek, végül csak bejutunk a templomba is. Aki már látott egy ortodox templomot, az kis túlzással látta az összeset – kivéve persze ha freskójunkie az illető. Egyikünk sem volt az, öt perc alatt megnéztük, az egész épület magasabb, mint szélesebb, el lehet képzelni. Viszont tényleg csodás, padlótól a kupoláig telis tele freskókkal…

Kifelé sikerült a hivatalos kijáraton elhagyni a helyet, a bejáratot őrző svéd KFOR-osokat cseppet sem zavarta, hogy nem láttak bemenni. Később még egyszer elsétáltunk feléjük, hogy megkérdezzünk valamit, de nem alkalmas időben érkeztünk, mert dőlt ki a spanglifüst az őrbódéból. Hiába, nehéz a szolgálat, és főleg unalmas. Mindenesetre kellőképpen kikacarásztuk magunkat a stresszelő svédeken.

Kedvenc helyünk, a kiváló halétterem, a Hemingway új dizájnt kapott, és már nem az a füstös-gerendás kisétterem többé, úgyhogy szomorúan lemondtam róla. A Jonny Depo is bezárt.

De rengeteg új hely nyílt, amikben az a közös, hogy nehéz őket megtalálni. Jetmir például a fő sétálóutcán, a Nina Terezán sétálva egyszer csak lefordult egy kapualjba, lement egy szintet, majd a hátsó bejáraton kivezetett a házak közti sitthalmos, lezúzott, túlzsúfolt parkolóba, olyanba, ahol nőket erőszakolnak a filmekben, és ahol még Jackie Chant is elintéznék a helyiek. Azon átkelve azonban hihetetlen fain kis kiülős kocsmára bukkantunk. Aztán meg találtunk egy retrokocsmát, meg egy olyat, ahol a horvát Osijecko sört csapolják, úgyhogy hamar lett pár törzshely.

 Itt találkoztunk Totonnal, azzal a pristinai DJ-vel, aki a függetlenségi bulin 17 órát játszott folyamatosan a -20 fokos hidegben, és úgy elfagyott a keze, hogy azóta sem százas. Mesélt egy-két elég súlyos történeket Mitrovicáról és a szerbekről. Fél évvel a függetlenség kikiáltása után, tavaly nyáron történt, hogy szerb titkosügynökök azzal a feladattal érkeztek a városba, hogy tüntessenek el minden olyan szerbet, aki együttműködik az UNMIK-kel vagy a KFOR-ral. Az egyik haverja nekik dolgozott, mint portugál tolmács. Amikor jött ki a bázisról, elkapták a szerbek. Szerencsére a kocsijában hagyta a kabátját meg az iratait, így kimagyarázta magát, hogy ő portugál, és elengedték. Többeket viszont megöltek vagy összevertek…
 

Közben kezdett körvonalazódni az Albánia túra terve is. A terv lényege, hogy minden pontja tetszőlegesen megváltoztatható, mindjárt kiderül, hogy miért. Tehát a legelső olvasatban a koszovói Prizrenen keresztül le Kukesbe, onnan egy túrázás a Valbona völgyében, majd komppal Skodrába, onnan meg Montenegró és haza. Majd kiderült, hogy félre lettem informálva, Kukesből nincs komp, ahonnan van, onnan sem Skodrába megy.

Ahol túrázni akartam, onnan nem lehet átkelni a hegyeken. Nincs is komp. Napi két komp van, de csak nyáron. Mindig egy komp van, és az is reggel hétkor indul Bajram Curriból. Bajram Curriban nincs is komp, csak Fierzeben. És 10 euróba kerül. Illetve csak három és félbe… Szóval abbahagytam a tervezést, hogy lesz, ami lesz.

A koszovói Prizrenből egy gyors átszállás Djakovacba, onnan meg át a hegyeken Bajram Curriba. Annyira olcsó volt, hogy meg sem próbáltunk stoppolni, pedig az volt az eredeti terv. A határátkelő annyira félreeső helyen van, hogy még pecsétet sem kaptunk, Jetmir meg a lejárt útlevelével jött át (a koszovóiaknak amúgy nem kell semmi más, csak egy bármilyen ID Albánia felé – máshova nem mennek, mehetnek…)

Bajram Curri városként van jelölve a térképen, de csak amíg meg nem nézem, hogy ez 5000 lakos alatti települést jelöl. Elindulunk gyalog a Valbona völgyébe, Valbona city felé (500 fő alatti izé… nem falu). Mindenki óvva int, meg hogy menjünk mikrobusszal, csak 25 kilométer, másfél óra és másfél euró. Csábító, de addigra már nagyon gyalogolhatnékunk volt… később persze megálltunk stoppolni, föl is vett a hegyvidékek legalkalmatlanabb járműve, a telepakolt pótkocsis teherautó, ami sétatempóban nyomta végig a szakadékos földúton – de közben legalább tudtunk fotózgatni. A Valbona Albánia talán legtisztább folyója.

Minden pontján látszik az alja, vagy egy liter vizet betoltam belőle. Később tovább stoppolgattunk, és összejött az az álomfuvar, ami olyan ritkán sikerül csak, és akkor is valahol a Közel-Keleten vagy Közép-Ázsiában: platós dzsipen hátul állva élvezni a száguldást. És közben felbukkantak ezek a kellemes küllemű hegyek…

 

A patak mellett sátorozásról valamilyen isteni sugallatra lemondtunk, és bekéredzkedtünk egy helyi arc kaszálójára, ahol a tökéletes munkamegosztás folyt. Négy férfi ült a szénaboglya előtt, mindenkinek egyik kezében cigi, a másikban raki, előttük kávé. A boglya aljában meg két nő forgatta a szénát, hogy jobban száradjon. Közben meg kaptuk az infókat… A Valbona-völgyben muszlimok és keresztények élnek együtt. Sosem volt konfliktusuk egymással, csak ellesték a hasznos dolgokat. Itt a muszlimok isszák a rakit, és disznót is esznek. Ezt jól eltanulták a keresztényektől, de megvolt az oka. Évi hat hónapon át hó alatt van a falu, és még a legmelegebb nyáron sem tűnik el a hó a hegyekről, pedig csak 2000-2500 méter magasak, kivéve a legmagasabb pont, a Jezerce, ami 2694 méteres. Ideális hely a turizmus kiépítéséhez, Jetmirrel el is időztünk a gondolattal, hogy kéne venni egy darab földet, építeni rá valamit, aztán szépen eléldegélni.

Az alapkérdés az volt, hogy lehet-e 10 ezer euróért venni egy hektár földet. Hát nem. Egy hold ára 50 ezer euró, és nem eladó amúgy sem. A helyiek nagyon lelkesek voltak, hogy megjelentek az „internationelek”. „Persze, egy csomóan járnak ide. Ha elindultok föl a hegyekbe, naponta akár tízzel is találkozhattok.” Igen, ez még rendben van…

Közben fölvertük a sátrat a kaszálón, kaptunk páleszt meg sajtot vacsira, aztán elájultunk. Viharra keltünk. Olyanra, ami reggel sem ért véget, így egész nap a sátorban maradtunk, miközben biztos voltam benne, hogy egy órán belül véget ér az egész. Délutánra azonban eluntuk a sátrazást, bementünk a házba, ahol bemondta a tévé, hogy akkor most négy nap eső lesz. Másnapra beáztunk, úgyhogy a hegyen átvágós kalandozás helyett visszastoppoltunk Bajram Curriba, ahol aljas módon kivettünk egy szállást. Négy euróért, szállodában. Víz meg villany néha volt, néha nem, de este mindkettő igen. Kiderült, hogy honnan megy a komp, reggel már csak oda kell vergődni egy hajnali ötös keléssel.

Az esti beájulás hajrájában egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a szállóból, hogy járjak egyet a város vagy tucatnyi utcájának egyikén. És csodák csodája, mindenki a két főbb utcán mászkált, úgy látszik egy ilyen kisvárosban ez a minden esti program. Végül egy sör mellett belefutottunk a város repperébe, DMC Bablokiba, aki saját bevallása szerint a környék egyetlen igazi gangszta reppere, aki szerint minden rendőr bekaphatja, és akinél mindig van egy jó kis hazai spangli. Úgyhogy fölmentük a múzeum tetejére a haverjaival, mobiltelefonról ment az alapzene, ő meg előadta magát. Hát, itt rendőrnek lenni sem stresszes. Csak furikáznak föl-alá a kis mikrobuszukkal, senkit soha nem piszkálnak, de mindig megállnak smúzolni egyet a haverokkal. Az ittas vezetőket sem nézik, mert itt az a szokás, hogy mindenki max.10-zel megy, őrjítően lassan. Hivatalosan egyébként zéró tolerancia van Albániában, de ezt senki sem veheti komolyan, amikor a piacon 3 euró egy liter pálinka a jobbikból (és ami a legszebb, hogy valóban kiváló…).

Másnap hajnalban Jetmir lelépett haza, én meg a komp felé. Ott találkoztam megint a repperrel. De a lényeg nem is ez, hanem a kompút. Földuzzasztott folyón, olyan hegyek között, ahol gyalogláson kívül semmi sem működik. Helyenként még az sem. A Koman-tavon megy végig a hajó naponta egyszer. A belsejében büfé, van sült virsli, kávé meg sör, na meg a nélkülözhetetlen tömények.

Ezek után a hazaút szinte már eseménytelen volt. Egy jó kétórás mikrobuszozás Skodrába. Ronda. Úgyhogy azonnal indultam a montenegrói határ felé, de 10 eurót akartak kérni egy 30 kilométeres fuvarért. Végül lealkudtam a felére, a határtól meg elstoppoltam Podgoricába. Az esi buszig volt nyolc órám, ennyi idő alatt pont meg lehet nézni mindent, ki lehet élvezni, és egy picit meg lehet unni. Szóval léptem. Aztán már csak egy 12 órás buszozás Belgrádba, ott egy gyors pálinkavásárlás, majd 8 óra hazavonat. A végére csak összejött 36 óra folyamatos hazajövés. Az utolsó szakaszon a változatosság kedvéért már egy amszterdami bankárral együtt…

Ja, majd el felejtettem, pár hasznos infó, akik esetleg arrafelé csavarognak:

Budapest-Belgrád retúr vonatjegy: 7400 HUF, indulás este 11 a Keletiből.

Belgrád-Budapest vonat: 7.30, 10.05, 21.20.

Belgrád-Pristina busz: 19 eurónyi dínár, minden nap délben indul Belgrádból.

Pristina-Belgrád busz: indul egy délelőtt, meg este 10 és 11 között több, szintén 19 euró.

A komp Fierze és Koman között reggel hétkor indul (tízkor vissza Komanból, 400 lek - 3,5 euró, 2,5 óra)

Podgorica-Belgrád: óránként kábé két busz van, 23-25 euró, 10-12 óra.

Belgrád-Tuzla busz: reggel 9-kor megy, 15 euró.

Albániában eltörölték a 10 eurós ki/belépti díjat. Sőt, Koszovó felől már pecsétet sem kaptam.

7 komment

Címkék: utazás koszovó balkán albánia pristina

Borünnepek Moldovában

2010.01.19. 11:44 danielfromhungary

Tisztázzuk az elején: Moldova egy ország, Románia és Ukrajna között. Aki nem hiszi, nézze meg a térképen. Magyarország második szomszédja, de szinte mindenki többet tudna beszélni mondjuk a sokkal távolabbi Andorráról. Aki meg már hallott róla, az A38-on is nyomuló Zdob si Zdubról, esetleg a csempészetről meg a prostikról asszociál. Pedig ennél több van benne…

Egyik reggel arra keltem, hogy még sosem jártam arra. Mármint voltam keleten mindenfelé, megvolt a Balkán színe-java, de úgy Románia keleti fele, Ukrajna meg Moldova teljesen ismeretlen terület. Egy héttel később fapados repített Marosvásárhelyre. Az már majdnem félút, amit negyven perc alatt lenyomtam a tizenkét órás buszozás helyett. Onnan röpke három óra Brassó, ahol egy ötórás esti városnézés után úgy láttam, hogy kinéztem belőle szinte mindent, és kár lenne ott éjszakázni, így éjszakai vonattal Jasiba, magyar nevén Jászvásárba mentem – az idei év egyik legjobb döntése volt. Imádom a sehonnan sehova tartó éjszakai vonatokat, általában egyedül vagyok a vagonban, és szemérmetlenül át lehet aludni az éjszakát, mint ahogy most is történt. Jasiban már csak egy órát kellett várnom a Kisinyovba induló minibuszra, ami hat euróért vitt át a határon – a taxisok harmincért akartak, arra hivatkozva, hogy menjek velük, úgysincs busz. Európát elhagyni is elég körülményes, nagyjából egy órás procedúra volt, hogy kiengedjenek a drága cigi kontinenséről az olcsó cigi országába. A határig csak bóbiskoltam, de amint a moldáv utakra értünk, egyből fölébredtem, annyira rázott a járat. Koldusszegény apró falvakon vezet át az út, mintha egy orosz dokumentumfilmet néznék az ’50-es évek szovjet vidékéről. Az egyetlen figyelemreméltó elem a közkutak barokkosan díszített bádogteteje… Ez a terület még a Szovjetunióban is a legszegényebb rész volt Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság néven.

 

A kelet-európai hátizsákozással az a baj, hogy Romániában meg Ukrajnában általában nincsenek hostelek, mint ahogy Moldovában sem, így vagy sokat kell keresgélni, hátha mégis van valami olcsó hely, vagy beletörődni a 30 eurós vagy afölötti szállodai szobába. Mivel a keresgélés mellett döntöttem, találtam is egy eldugott házikót a belváros szélén, ahol egy idős házaspár adta ki a dormitóriummá szervezett nagyszobájuk ágyait, mindössze 9 euróért. Nekik jó kis extra bevétel – nyilván illegálisan – nekem meg egy kellemes hely, ahol legalább tudok találkozni pár hasonszőrű arccal, akik adhatnak pár tippet az odesszai meg krími szállásokról. Talán csak az zavart egy kicsit, hogy éjszaka át kellett menni a hálószobájukon, hogy a vécébe férjek, de ez inkább nekik lehetett szar.

Délután kettőkor lecuccoltam, és akkor derült ki számomra, hogy október második vasárnapja van, az éves kisinyovi borfesztivál délutánja. Áldottam a megérzéseim, hogy nem maradtam Brassóban, most aztán várhatnék egy évet erre a csodára. A szálláson összeszedtem a veronai Marcot, és megmutattuk magunkat a fesztiválon. Ettől kezdve kicsúszott a kezünkből az irányítás…

Moldováról azt kell tudni, hogy a bor a húzóágazat. A kereskedelmi bevételek nagyja a borból származik, és több tízezer embert foglalkoztat ez az iparág. A Szovjetunió összes bortermelésének több mint háromnegyede származott innen, és sok tízmillió literes készletek rejlenek a hatalmas pincékben, köztük a világ legnagyobbjában is, de erről majd később. És persze ami a legfontosabb, hogy nem haszontalan lőréről beszélünk, hanem gyakran igen jó minőségű borokról, pezsgőkről. Ez aztán rendbe is tett az este hátralévő részére. Amikor megérkeztünk Marcoval, először még csak óvatos kóstolgatásról volt szó. Találtunk egy szimpatikus üveget, kinyittattuk, megkóstoltuk, ízlett, megvettük. Egy euróért. Ettől kezdve nem volt megállás, sorban nyomtuk végig a kínálatot, aztán lettek alkalmi haverok is, aztán meg saslikoztunk, aztán kardoztunk a sasliknyárssal, aztán odajött hozzám egy őrült, a szemembe üvöltötte, hogy „Te magyar vagy!” és odébbállt, végül besötétedett (kívül-belül). Ami annyiból volt problémás, hogy fogalmunk sem volt, hogy a város melyik részén is vagyunk, de azt sem, hogy a szállásunk hol van, mi a neve, vagy mi van a közelében. Illetve már csak nekem nem volt fogalmam, mert Marco valamikor eltűnt útközben, de hogy én hagytam el vagy ő veszett el, arra egyikünk sem emlékezett.

 

Közvilágítás és a szállással kapcsolatos alapinformációk hiányában próbáltam kapcsolatot teremteni a helyiekkel, ami egész jól sikerült. Megtalált egy arc, hogy mindjárt érte jön egy haverja kocsival, oda majd jól beülök, és addig furikázunk a belvárosban, amíg nem találok valami ismerős helyet, ahonnan hazatalálok. Az ismerős hely meglett, a kocsiból kiszálltam, a telefonom meg kicsúszott a zsebemből, úgyhogy most a szállás megvolt, de a telefon nem. Kénytelen-kelletlen bementem egy kocsmába, ahonnan fölhívattam a telefonom, amit fölvett a kocsis srác, és megbeszéltük, hogy másnap délután visszaadja. Ez sajnos csak másnap délelőtt derül ki számomra, reggel ugyanis nehezen állt össze a mozaik, és úgy ébredtem, mint Ford Fairlane, amikor kezében egy marék dollárral ébred, hogy „jaj, tehát mégis elfogadtam” (gy.k. egy kissrác haverjától pénzt…). Nekem egy gyűrött cetli volt a kezemben egy telefonszámmal, meg egy cirill betűs névvel: Szerjózsa. Másnap a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben visszakaptam a telefonom. Marco rosszabbul járt, az övé is eltűnt ugyanis. Csak tőle a tömegben kérte el valaki egy hívásra, és azzal a mozdulattal el is vegyült a sötétben. A rendőrök meg csak kiröhögték… Összességében tehát a közbiztonság kiváló. Az igaz, hogy Marco telefonja eltűnt, de az enyém nemcsak hogy eltűnt, de meg is lett.

Másnapra jó kis pincelátogatást terveztem. A Kisinyov melletti Cricovában van a világ legnagyobb pincéje, egy 120 kilométeres darab. Komplett föld alatti város, benne utcákkal, mint Chardonnay avenue és társai, útkereszteződésekkel, közlekedési lámpákkal és egyebekkel. A pincetúrát elektromos kiskocsival vezették, mint egy elbaszott családi hétvégét a Margitszigeten. A rendszer úgy alakult ki, hogy innen vájták ki azt a sok követ, amiből Kisinyovot építették. És ha már volt egy hatalmas üreg, kár lett volna másra használni. Így ma 30 millió liter bor pihen a pincében, na meg pezsgőüzem, palackozóüzem, borgyűjtemény, VIP szekció meg kóstoló helység. Ebből az izgalmas természetesen a borgyűjtemény. A második világháború után valahogy idekerült Göring borgyűjteménye, amit különösen nagy becsben tartanak. A legrégebbi darab egy 1902-es jeruzsálemi bor, meg egy ugyanabból az évből származó palack egyenesen Jan Becher kezei közül. Akad még pár palack magyar bor is, 1940-es évjárattal. Tavaly eladtak egy ilyet 5500 dollárért, úgy látszik, megéri eltenni a jó termést. Egyébként úgy kétezer embert foglalkoztat a pincészet, és ez még nem is a legnagyobb. Ja, és ebből a kétezerből ezren folyamatosan a föld alatt dolgoznak. De mivel mindent neonnal világítanak, végül is tök mindegy, hogy a pincében vagy egy szerelőcsarnokban van-e az illető.

A VIP szekció pedig a szokásos luxus dolog, a felszín alatt 50 méterrel komplett szalon berendezve, tejüveg ablakai mintha napfényt kapnának, a kandallóból többszáz méteres kéményrendszeren át távozik a füst, a fehér bőrszékeken meg jókat beszélgetett Gagarin, Brezsnyev meg Putyin (nyilván nem egymással…)

Van Kisinyovban egy magyar vonatkozású érdekesség, mégpedig egy olyan, ami minket egyáltalán nem érint – ez pedig a magyar követségen működő vízumkiadó központ. Románia tavalyi EU csatlakozásával kénytelen volt bevezetni vízumkényszert Moldáviával szemben. De a moldáv állampolgárok a román vízummal sem tudnak tovább utazni az Európai Unióba, mert Románia nem tagja Schengennek. Ráadásul Kisinyovban az EU-nak csak tíz tagállama képviselteti magát, a maradék tizenhét államba való belépéshez vagy a bukaresti vagy a kijevi EU-s nagykövetségeken tudtak vízumot igényelni. Erre a lehetetlen helyzetre a magyar diplomácia reagált a leghatékonyabban: azt javasolta, hogy az Európai Uniós államok hozzanak létre egy magyar követség által fenntartott vízumigénylő központot Kisinyovban. A vízumszerzés eddig ugyanis – mondjuk ki nyíltan – szopás volt. Például ha egy moldáv sportegyesületet meghívtak egy versenyre az Európai Unió egyik államába, mondjuk Dániába (nekik nincs kisinyovi nagykövetségük), először is szerezniük kell román vízumot. Ezzel az egész csapat elutazik Bukarestbe a legközelebbi dán követségre, és ott vízumot igényel. Ezt természetesen nem azonnal kapják meg, általában pár nap az átfutási idő. Erre az időszakra kell nekik szállás, ellátás, miközben Romániát sem tudják elhagyni, hiszen az útlevelük a dán követségen van. Mindez hihetetlen költség egy egyesület, de akár egy magánszemély számára is, ami gyakran lehetetlenné tette eddig a beutazást. De most aztán mindenki jól járt. A lakosság elégedett vele, hiszen jelentős költségeket és időt spórol meg vele, a moldáv kormány tudja demonstrálni, hogy igenis tesz valamit az állampolgárai érdekében, Magyarország is profitál belőle, hiszen ezzel aktívan kivesszük a részünket az

európai szomszédságpolitikából. Ja, és a többi Uniós tagállam is örülhet, mert az az évi mintegy tízezer ember nem jelenik meg a bukaresti vagy kijevi követségeiken. Ennek legfeljebb azok a szállodák és busztársaságok

nem örülnek, akiknek eddig komoly bevételeik voltak a vízumturizmusból. De a fenti előnyök súlya miatt mindez aligha érdekel bárkit is. Az európai turisták meg örülhetnek, mert ha véletlenül becsajoznak (itt nem nehéz), és komolyan is gondolják a dolgot, viszonylag egyszerűen lehet vízumot szerezni a friss barátnőknek.

Két nap után rátaláltam a kedvenc kocsmámra, éttermemre, itthon is kéne ilyet csinálni. Egy központi helyen lévő teremről van szó, amibe beállítottak egy bordó-vajszínű pékroburt, ami sörcsapként, pultként és hűtőként funkcionál. Rászoktam a háromeurós menüre: egy korsó sör, egy leves, egy tésztaétel, általában pilmeni. Mivel éjjel-nappal nyitva van, és meglehetősen olcsó, a reggel fél hetes kávétól az esti utolsó sörig mindent ott fogyasztottam. Harmadnap este már szorított az idő, indulnom kellett Odesszába. A nagy sietségben először elballagtam a központi pályaudvarra, ahonnan átküldtek a délire. Onnan meg az északira… Szidtam is rendesen az informátorokat, de hála nekik, fontos felfedezést tettem. A déli buszpályaudvaron véletlenül ránéztem a menetrendekre, és ekkor kiderült, hogy Kisinyovból van közvetlen busz nemcsak Bukarestbe, de gyakorlatilag az összes valamirevaló városba is Romániába. Így aztán egyből megvettem a marosvásárhelyi buszjegyet. Ez körülbelül olyan távolság és viszonylat, mint mondjuk ha lenne olyan, hogy Varsó-Zalaegerszeg közvetlen járat.

Utolsó nap még megünnepeltük a Kisinyov-napot, a város napját is, egész napos felvonulás, piknik, eszemiszom, főleg iszom, aminek csak a kora esti robbantás tett be, de akkor én már nem voltam ott…

4 komment

Címkék: utazás ukrajna románia bor moldova kisinyov

West Balkan

2010.01.11. 12:52 danielfromhungary

Albán Alpok


Megvert az Isten a MÁV-val meg a szerb vonatokkal. Alapvetően imádok vonatozni, lehet közben olvasni, aludni, na meg hatalmasakat piálni. De néha túl nagy az időveszteség. Eszterrel elhatároztuk, hogy szokásos éves nyaralásunk helyett egy kevésbé hosszú útra, kevésbé távoli, de legalább annyira szórakoztató helyre megyünk: Albániába.

Az eredeti terv ugyan Szlovénia volt, de néhány letöltött kép alapján elment tőle a kedvem. Ezeken ugyanis nem volt más, mint a gyönyörű tájban kiépített kempingek, német családok lakókocsijai, és hatalmas tömeg mindenfelé. Nyoma sincs embermentes természetnek. Így aztán eltoltuk beláthatatlan időre.

Tehát a vonatozás: a Budapest-Belgrád hihetetlen, emberi agy által befoghatatlan háromszázvalahány kilométerét (kocsival 4 óra) nem egészen 10 óra alatt sikerült abszolválni – igaz ebben volt némi késés, vagyis inkább kocogó tempóban haladás. Belgrádban már szólnom sem kell, a pályaudvar melletti éjjelnappali kocsmában azonnal hozzák a kávét és a prepecsenyica nevű helyi pálinkát. Mindezt megfejelte egy alig 10 órás éjszakai buszozás, és máris Podgoricában, Európa egyik látványra legsemmitmondóbb fővárosában kötöttünk ki, persze kicsit sem pilledten.

Indulás előtti este montenegrói képekre vadásztam a neten, és találtam egy fantasztikus hegyes-folyós képet, amit némi nyomozás után Rijeka Crnojevica néven sikerült beazonosítani, a Shkodrai tó északi csücskében, ami szerencsére pont útba esett. Így hát némi gyaloglás, egy gyors stoppolás, majd megint egy adag gyaloglás után megérkeztünk erre a helyre, amit másfél napja képről ismertünk meg. Ez amolyan helyi Dunakanyar, a gazdag podgoricaiak járnak ide nyaralni meg pecázni. Maga a terület hatalmas, a falu viszont parányi. Talán ötven ház, ha van benne, amiből legfeljebb húsz lakott (ebből az egyik Arkan nagyfaterjáé volt, mint mesélték a helyiek. Gondolom ritkán szóltak be neki a szomszédok, hogy halkítsa le a rádiót...). A falu szélén lévő tisztáson sátrat vertünk, aztán volt patakban fürdés, kilátóhelyre elstoppolás (brazil házaspár vett föl…), végül egy helyi minimál étteremben kötöttünk ki, ahol 12 euróért cserébe kisütött nekünk két hatalmas, frissen fogott pisztrángot Costa, a hely tulaja. Stresszes élet, télen közgazdász Podgoricában, nyáron szakács és kocsmáros és halász Rijeka Crnojevicában…

Másnap reggelre már szinte mindent láttunk, így elindultunk fő célunk, az Albán Alpok, még pontosabban Theth irányába. A stoppolás remekül ment, egyperces várakozásokkal eljutottunk Bogáig, ameddig az aszfaltozott út tartott. A hegyvidéken kiválóan működik az utazás ezen módja, általában az első ember megáll. Vagy ha nem áll meg, akkor elnézést kér, és a hátsó ülésre/platóra mutat, ahol vagy 3-4 ember, vagy mosógép, vagy valami hasonló foglal némi helyet. Minket végül 3 albán fószer vett föl egy hűtőszekrénnyel meg néhány tálca tojással, de azért még pont befértünk. Bogánál aztán hatalmasat kajáltunk, gondolva az előttünk álló útra, majd elindultunk gyalog. Boga után egyszer csak fékezett egy kocsi – a rendszámát nem is figyeltünk – majd kiszállt belőle négy magyar srác. Tökre meglepődtek, hogy édeskettesben stoppolunk, eddig azt hitték, ők itt a leghardcoreabb arcok. Végül figyelmeztettek, hogy csak óvatosan a patakvízzel, mert napok óta fosnak. Szépen elindultunk a Theth felé vezető hágóhoz, de még időben lestoppoltunk két elolaszosodott albán srácot, akik aztán házhoz vittek – hatalmas mázlink volt velük. Az elolaszosodott albán azt jelenti, hogy Olaszországban élő albán, aki már nem tudja milyen az a kemény csávó: a hágó magassága mamma mia, az út nehézsége is mamma mia, és közben ész nélkül mobiloznak a legdurvább szerpentinen. De azért rendesek voltak, mert ahogy elnéztük a terepet, biztosan nem jutottunk volna még félútig sem, ha gyalogolni kellett volna.

Theth völgyben már ment le a nap, az első háznál megálltunk, és kezdetét vette az európai értelemben értelmezhetetlen nyaralás. A ház, ami mellett sátrat vertünk, malom volt egykor, most meg amolyan félig családi lak, félig guesthouse, benne éppen egy csomó belga ornitológussal, akiknek senki sem mondta el korábban, hogy ez a rész nem erős madarakban. De a legjobb az ázsiai-afrikai utazások flesse volt: amikor megkérdeztük, hogy mennyi a szállás, mennyi a sör, mindenre csak azt válaszolták, hogy amennyit adunk érte. Így aztán kitaláltuk, hogy ha a szoba mondjuk 10 euró, akkor a sátorhely kettő. Ha az étteremben 5 euró volt egy hatalmas ebéd, akkor itt is annyi. Na meg a sör, a pálesz és a többi. Három nappal később kiszámoltuk, hogy akkor a három napi sátorhely, egy gigavacsora, pár sör, sok pálesz, a joghurt, a rántotta meg a fürdőszoba-vécé, na meg a dinnye olyan 30 euró lehet kettőnknek. Na, annyit nem akartak elfogadni, hogy az túl sok, és visszaadtak 1000 leket, így lett az egész cehünk úgy 22 euró.

Első nap a legtutibb útikönyvből,  a Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig című remekműből tájékozódva felmásztunk a Peja-hágóhoz, majd onnan egy kis katlanon meg egy tavon keresztül egy pásztorszálláshoz, amiről volt a könyvben fénykép. Ott aztán megmutattuk a pásztornak a képet, aki tökre örült neki, és emlékezett még az arcokra. Maga a túra elég sejtelmesre sikerült, sokszor felhőben, szemerkélő esőben, félelmetes, függőleges sziklák között. Még ide is sikerült építeni néhány bunkert... Igazán sok esély volt arra, hogy a gaz imperialista hódítók egy olyan helyről támadják meg a Thethi völgyet, ahonnan csak 1800 méter magas hágón át lehet átjutni, teljesen lakatlan környezetben. És aztán ha elfoglalták a pár tucat család által lakott völgyet, ismét nekivághattak egy 1750 méteren lévő hágónak, hogy eljussanak a többi hegyhez.

Másnapra rosszul lettünk, volt rókamóka meg egyebek, így csak egy lazább sétát vállaltunk be, ami így is eltartott vagy hat órát. A baj ott volt, hogy a szállásunk olyan 7-8 kilométerre volt a jelzett túrák kezdőpontjától, így ha nem stoppoltunk volna, minden nap 15 kilométer extra séta keretezte volna a napot. Megint sikerült platós teherautót leinteni, ezúttal egy láncfűrész volt hátul, úgyhogy fél szemmel azt kellett figyelni, hogy nem jött-e közelebb a rázkódástól:-) Szóval másnap megvolt Theth "City", meg a nagyobbik vízesés. Útközben találkoztunk azzal a francia történelem-földrajztanárával, aki egy 25 éves 500 köbcentis motorral vágott neki a Balkánnak, hogy kipihenje a középiskolát. Bogában együtt ebédeltünk, két nappal később újra találkoztunk Thethben, igaz,a motorját nem hozta, mert nem bírta a hágót. Estére azért sikerült elpilledni, és vacsi előtt kértem egy rántottát, hogy ne vesszek éhen, amíg elkészül a nagy zaba. Ez lett a vesztem. A rántotta elkészült, remekbe sikerült (sajttal egybesütve), de mellé kaptam egy mélytányér pacallevest "Tradicional" felkiáltással. Csak 3-4 kanállal kóstoltam bele, de már akkor tudtam, hogy végem. Kezdődött a színesen kiabálás, és még hajnalban is üvöltve hánytam ki a pohár vizet, amit fájdalomcsillapításként magamba toltam. Reggelre aztán valamivel agilisebb lettem, de nem bírtam bevállalni a tervezett nagy túrát a legmagasabb csúcsra, a Jezercére, így az lett a végső döntés, hogy induljunk neki a hágónak a Valbona-völgy és Bajram Curri felé.

Thethben még elidőztünk egy darabig, vártuk, hogy legyen friss kenyér (nem lett). De közben megszemléltük az ide járó társaságot. Volt egy tízfős cseh csapat, kizárólag hippikből. állt. Kicsit olyannak tűnik nekem ez az Albánia, meg főleg a hegyek, mint Afganisztán vagy Thaiföld vagy India lehetett a békés '70-es évek elején. Legalábbis a csapat olyan, azzal a különbséggel, hogy ide még annyira sem jönnek az európaiak, mert nem tudják, hogy mi van. (Albánia? Úristen, azok komcsik/gyilkosok/maffiózók/szervkereskedők/csempészek. Az utobbi három egy kicsit igaz helyenként és időnként, de akkor is: Jaj.) Aztán volt négy dzsippel nyolc litván, meg egy magányos német srác. Ennyi előnye feltétlenül van Szlovéniával szemben, hogy egy nap nem tudunk találkozni 3-4 társaságnál többel egy útvonalon, még a legforgalmasabb csúcsszezonban sem.

A mászás kicsit megviccelt, a térképek több száz méteres szintkülönbségeket jeleznek, de valójában csak egy van: olyan bő ezer métert kell felmászni, majd közel ugyanannyi leereszkedni. Közben azért leraboltunk egy komolyabb szamócamezőt. Semmi sík terep vagy hullámzás. Valbonában kitaláltuk a tutit, hogy füves vízparton fogunk sátrazni, de egy csepp víz sem volt a folyóban, nem úgy, mint másfél hónappal korábban. De mivel nem volt vizünk, választásunk sem maradt, csak az, hogy bármi áron találunk. Már erősen ment le a nap, amikor valahonnan vízcsobogást hallottam. A cuccokat ledobva megkerestem a susnyásban… Először csak egy kislányt láttam, meg egy tehenet, aztán előjött egy öregasszony is, aki megengedte, hogy ott sátrazzunk a patak mellett. De ahogy elkezdtünk sátrat állítani, meginvitáltak magukhoz, és a kertbe költöztünk. Mégiscsak védettebb. Aztán szép lassan előkerült az egész család is. A tiranai rendőr a tanárnő feleségével, meg a bajram curri rokonsággal. Sütöttek házi bureket, adtak sört Mekkás pohárban, megtáncoltattak, még jó, hogy az eszméletlen hónaljszagot kimostuk a kristálytiszta, 10-12 fokos patakban.

Másnap reggel aztán a szokásos kör, Bajram Curriba stop, majd onnan szintén stop először Topojába, ahol a miniszterelnök, Salim Berisha született, és ennek megfelelően hibátlan aszfaltút van úgy 50 kilométeres sugarú körben. Aztán irány Koszovó, Prishtina, majd egy komoly esti sörözés az ottani barátokkal. Deja Vu. Prishtina egyébként durván fejlődik, átlag fél év per vadi új lakótelep tempóban. Az önkormányzati választások előtt hirtelen leaszfaltozták a belvárost, és EU-konform játszóterek ütötték föl a fejüket. A kedvenc pljeskovicásom megismert, végre. Másnap aztán jöttek a csúnya kibaszások…

A szerbeknek mocskosul fáj a szerb trianon, vagyis hogy Jugoszlávia felbomlása után a Nagy-Szerbia is darabjaira esett. Montenegró elég békésen leszavazta magát a nacionalista testről, Koszovónak ehhez a sarkára kellett állnia és kikiáltani a függetlenségét. A szerbek persze ennek egyáltalán nem örültek, és nem is ismerték el a független államot. Hogy kicsit kellemetlenkedjenek, úgy zárták le a szerb-koszovói határt, hogy csak azokat a kocsikat engedik át, akik Szerbiából léptek be. Legalábbis így hittem egy darabig. Tavaly nyáron aztán nyomtam egy olyan kört, hogy Koszovó-Albánia-Macedónia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán volt egy Szerbia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán idén volt egy Szerbia-Koszovó-Albánia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Most volt egy Szerbia-Montenegró-Albánia-Koszovó. És most nem engedtek ki. Koszovói pecsétünk egy darab nem volt…

A buszunkra már Prishtinában sem jutottunk föl, mert a szaros sofőrök saját zsebre dolgoznak, és mire Prishtinába ért a busz, már nem volt rajta hely. Mire reklamáltunk, már a busz el is húzott úgy, hogy 12 óra múlva jön a következő (nekünk meg 9 óra múlva van egy vonatunk Belgrádból…) Nagy nehezen visszaszereztük a jegy árát, és gyorsan eltaxiztunk a határra, hogy stoppal még elérjük az esti vonatot. És akkor nem engedtek ki a mocskos határőrök. Azt hiszem, az a policy, hogy ezzel a blokkolással hátha elveszik a kedvet Koszovó meglátogatásától, de én inkább Dél-Szerbiát mellőzöm legközelebb (is), és Koszovóban szórom el a jó eurót, ha már a szerbeknek nem kell. Végül visszastoppoltunk Prishtinába, lebuszoztunk Szkopjébe, onnan éjjel körben visszabusz Belgrádba, és alig 30 óra (és 700 km) folyamatos utazás után megint Budapesten rontjuk a levegőt. Huh, még elmesélni is hosszú…

Szólj hozzá!

Címkék: utazás koszovó balkán albánia montenegró

Téli Afganisztán, nyári riviéra

2010.01.03. 16:11 danielfromhungary

Az éjjel, és a másnap reggel Imilchiben, és keresztül az Atlaszon hatalmas Afganisztán deja-vu bombát robbantott. Az éjszakai reménytelen fázások, a sapkában-nadrágban alvás, a kopár hegyek, a vályogfalvak, az útszéli nyírfások, a takarókba burkolt emberek meg a vörös sziklák mind a 2006-os téli bamijani túránkra emlékeztettek. A legkisebb falvakban, hóesésben lerobbanások és az órákig a fagyos szélben ácsorgás is ráerősített egy csöppet.

Az Imilchilből való távozásunk minden szempontból tökéletes volt. Előző este többen mondták, hogy reggel nyolc-fél kilenc felé megy mikrobusz keresztül az Atlaszon. Ha el akarunk menni, azt érjük el, vagy marad a stop. Hatalmas alvás után reggel negyed tízkor keltünk, fél tízkor kiballagtunk a pár méterre lévő kis „központba” (vagyis ahol a bolt van, meg egy étterem), és felszálltunk az épp akkor induló kisbuszra. Másfél óra alatt kockára fagytunk volna, de hála a jó kis keleties nagyotmondásoknak, itt nem olyan könnyű lekésni egy járatot.

Szerencsénk volt. Még el sem hagytuk Imilchilt, amikor elkezdett havazni. Az egyik első idei hó lehetett, a táj reménytelenül elhagyott és ködös, forgalom szinte semmi. Nem tudom, sikerült volna-e eljutni stoppal valameddig, és hogy a havazás mennyit lassított volna a forgalmon. Persze simán lehet, hogy semmit, de ennyi fázás után már vágytunk valami melegebbre. Nem volt egyszerű.

Két lehetetlenül mini helyre beszorítva, ölünkben a hátizsákkal négy órát ültünk a jéghideg buszon, ennyi kellett a 160 kilométer megtételéhez az Ouarzazate felé vezető útig – és ebben nincs benne a szerelés okozta kényszerpihenő. A hágó felé tartva ugyanis lerobbantunk egy faluban. Azonnal jött a szaki egy zöld nejlonfóliával meg öt-hat kulccsal és kalapáccsal, és szó nélkül befeküdt a kocsi alá a jeges földre. Fél óra alatt életre rugdosták a régi Mercit, és elindultunk a hágó felé. Fölfelé azért mentünk lassan, mert annyit bírt a motor, lefelé meg azért araszoltunk, mert a sofőr nem merte elengedni a gépet, mert a fék sem volt valami fitt. Pedig az nem árt, ha az egyik oldalon négy-ötszáz métert lehetne lefelé esni, ha épp nem jön össze a precíz kanyar.

A szürke havas tájat a vörös sziklás váltotta, és áthaladtunk Marokkó egyik legmélyebb szorosán. Visszatértünk a turista hangyajáratba, ebbe a szorosba mindenkit elhoznak, aki él és mozog. Aztán fogtunk egy buszt Ouarzazate felé. Sötétedés után értünk oda, és már nem volt kedvünk továbbállni. A tervet is megváltoztattuk: a sok fagyoskodás és buszon ülés után a sivatag helyett valami nyaralásközelibb élményt kerestünk, így esett a választásunk Essaouira-ra az óceán partján. Afrika szeles városának is nevezik, mert olyan erős a szél, hogy általában nem lehet megmaradni a parton. De azért bíztunk benne…

Az ismét ráérős ébredés után azzal szembesültünk, hogy Marrakes, és ezzel Essaouira felé csak két óra múlva indul busz, és az sem a fürge fajtából. Maradni nagyon nem volt kedvünk, úgyhogy más közlekedési forma után néztünk. Így esett a választásunk a helyközi forgalmat lebonyolító grand taxira (a petit taxi a városon belüli eszköz, általában kék vagy piros kis Peugeot, a grand taxi meg szinte mind jópár éves vajszínű Mercedes). Bármennyire is jól hangzik ez a kocsikázás, van két bökkenője. Az egyik az, hogy kizárólag akkor indul, ha megtelik. Ez rendben is van, a világ nagyobbik felén így működik a dolog, a rizikó csak annyi, hogy mi van, ha nem jön össze a hat utas (kettő az anyósülésen, négy hátul). Más helyét kifizetni rohadt drága, egy emberre várni meg idegesítő. Guineában egyszer hat órát vártam, hogy megteljen a bozóttaxi, úgyhogy a veszély reális.

Szerencsére most minden simán ment, egy negyed óra alatt összejött a kompánia és már indultunk is. A másik bökkenő egyébként az előbb említett nyomorgás. Eszterrel beültünk az anyósülésre, így mégis jobb érzés volt összebújni, mint félig egy berber ölébe ülni arra a pár órára… A taxizás anyagilag is megéri, legalábbis minimális veszteség egy pár óra nyereségért cserébe. Amíg a buszjegy ára hetven dirham, plusz még egy ötöst lehúznak a csomagokért, addig a taxi száz dirhamért vitt a kétszáz kilométeres, busszal legalább öt (hat, hét…), ezzel csak négyórás útra – ismét keresztül az Atlasz hágóin. Ezt az utat már megtettem egyszer, de azt éjszaka, most végre csodájára járhattam, mi maradt ki akkor. Hogy a környezet szép, az már természetes, de teljes szivárványhidat még sosem láttam eddig – most meg mindjárt kettőt.

Még világosban értünk Marrakesbe, és ahelyett, hogy a grand taxi nyújtotta időnyereséget kihasználva átültünk volna egy másikba, megint a buszozás mellett döntöttünk. Megint rosszul. Kifogtuk a pályaudvar leglerohadtabb járművét két olyan öreg arccal, hogy abban sem voltunk biztosak, hogy élve eljutnak Essaouira-ba. A százhatvan kilométer négy és fél óra volt a nyílegyenes úton, ötvennél gyorsabban egyszer sem mentünk. A megrakodott teherautók csak előzgettek, más buszok úgyszintén, teljes sötétségben, hidegben, előttem egy harákoló tébécéssel, hátul meg egy síró gyerekkel – szívesen kihagytuk volna.

Essaouira-ban aztán minden megjavult. Először inkább Pakisztánra hasonlított a buszpályaudvar és környéke, de a medinába érve európai formát nyertek a dolgok, kivettünk egy hatalmas szobát a turistarésztől úgy kétszáz méterre, körülöttünk negyedannyira olcsó kajáldákkal, mint a szomszédos utcában. Másnap csak nyaralás. Olyan nyaralás, amit mások is nyaralásnak hívnak. A nap elment sirályfotózással meg kajálással, de mivel mindent bejártunk pár óra alatt, reggel átjöttünk Marrakesbe. Essaouira egyébként a hippikorszakban futott föl, még maga Jimi Hendrix is dorbézolt itt, a város meg tele van helyi gúnyákba bújt nyugati rasztákkal, akik ördögbottal a kezükben járkálnak föl-alá. Értem én, hogy ez egy szubkultúra, de könyörgöm, Bob Marley tényleg halott, és a Hotel California óta nemcsak egy-két sláger született, hanem komplett műfajok bukkantak fel és tűntek el, úgyhogy valami újítás talán beleférne ebbe az életérzésbe.

Nekem eddig Marrakes tetszett a legkevésbé, és ez most sem változott. Pedig kapott elég időt. Összességében nem rossz város, de a már említett idegesítő vonásait egyre jobban megszenvedtük. A fallal bekerített hatalmas medinája egy-két napra biztos romantikus annak, aki most ismerkedik ezzel a kultúrával. De az egész elmondhatatlanul zsúfolt, a méter széles utcákon össze-vissza száguldozó motorok és bringák, iszonyatos fejfájós szmog, mocsok és húgyszag. Mintha Delhi valamelyik lerobbant részét hordták volna ide. Félreértés ne essék, ahol ez az állapot természetes, ott nincs vele gondom, csak ne próbálják nekem csillivilli „romantikus kelet” csomagban eladni, mert az legkésőbb a dekolonizációval örökre véget ért a legtöbb helyen, átadva a helyet a lelakott és túlnépesedett metropoliszoknak. (Akinek van erre ideje, ajánlom, hogy keressen és töltögessen le ötven-száz évvel ezelőtti fotográfiákat Teheránról, Kabulról, Bagdadról, Damaszkuszról vagy Kairóról, csak hogy pár ismertebb helyet említsek – és aztán néhány mostanit. A hanyatlás szembeötlő, még az is sokkal rondább lett, amit azóta sem zúzott háború). Mint Indiában, a Hindusztáni-alföld városaiban, hiába van pár kinyalt utca meg pár szép épület, attól maga az óváros egy hatalmas dzsuva, szeméttelep. A medinán kívül egyébként minden rendezett, tágas, rengeteg új épület, plázaszerű pályaudvar benne McDonaldsszal, Zara, Gucci, de csak ezért kár idejönni.

Hogy spóroljunk egy kicsit, beültünk a medina egy távolabbi csücskében a helyi kispiszkosba kajálni. Ilyen helyen egy-másfél euróból jól lehet lakni. Miután magunkhoz vettünk némi ebédet (egy rántotta, egy mini tányér tazsin meg egy kis tálka babfőzelék kóstolónak, meg egy kóla, meg két tea, amit ilyenkor a ház fizet), a csávó hosszas számolgatás után elkért száztíz dirhamot, vagyis tíz eurót. Kiröhögtük, mondtam neki, hogy ennyi pénzért még Londonban is többet kapok, úgyhogy mit szólna inkább egy reális negyven dirhamhoz. Ezt ő kacagta meg, de azt tisztázunk, hogy ezért az ebédért nem jár annyi. Egyből lement kilencvenre, de akkor Eszter kezdett rá, és mint egy hülyegyereknek, elmagyarázta, hogy Európában nem fán terem a pénz, hogy csak le kelljen szedni, meg egyébként is honnan tudja, hogy nem diákok vagyunk-e, akiknek pont nem kellenek az ilyen lehúzós alakok. Erre engedett még egy tízest. Elővette a dzsoli dzsóker érvet, hogy ez az ő étterme, ezek az ő árai, és annyit kér el a cuccokért, amennyit akar. Ő volt az első ilyen Marokkóban, a kispiszkosban voltak eddig a legtisztességesebbek a népek. A nyolcvan pénz továbbra is irreális volt, úgyhogy miután nem mutattam semmi hajlandóságot, hogy fizessek, megállapodtunk hetvenben, és azzal a mindig megnyugtató tudattal jöttünk el, hogy ez a csávó egész életében ilyen szar alak volt egy ilyen szar helyen, és jobb is, hogy itt marad mi meg nem… Ilyenkor mindig segít a cinizmus, mert erre az arcátlanságra még Gandhi is felemelte volna a mutatóujját. Szóval ilyen dolgok történnek, emellett hiába olvasom, hogy csak 2007-ben kétmilliárd dollárt költöttek Marrakesben turizmusfejlesztésre, mert ebből semmi sem látszik az óvárosban. Legalábbis a luxusszállókon innen.

De azért jó szájízzel fejeztük be a napot: a medina főtere minden este hatalmas konyhává alakul, több mint száz standdal. Az árak mindenhol ugyanazok, legfeljebb az ízek különböznek. Mivel árverseny nincs, minden egyes sátornak saját rikkancsa van, akik kezet megfogva, folyamatosan pofázva vonszolnak a helyre, ha hagyom. Ha viszont leültem valaholvá, attól kezdve nyugi van. Este betoltunk egy tányér csigát, kenyeret, paradicsomszószt, marokkói salátát (paradicsom meg lilahagyma), erőspaprikát, meg egy tányér garnélát olyan öt-hat euróért, előételnek meg lecsúszott pár tányér leves. Marokkóban az extra low budget arcok napi másfél euróból megússzák a kaját, ha ügyesek. Ebbe belefér két kenyér paradicsommal meg sajttal meg egy-két tál leves, vagy mondjuk két nagy szendvics meg egy leves. Mi a két kategória között ugrálunk, van, hogy másfél euróból megoldjuk kettőnk ebédjét, máskor meg valami nyilvánvalóan nem nekünk kitalált helyen pingvinek hozzák a tápot.

Intermezzo: most volt földrengés, eléggé beparáztam. Arra lettem figyelmes, hogy rázkódnak a falak, és leng a laptop kábele. Ha jól emlékszem, csak egy emelet van fölöttünk, és mi sem vagyunk magasan, úgyhogy ha dől a pecó, jó eséllyel túléljük.

Otthon ugyan általában nem dohányzom, utazás közben azonban rá-rá gyújtogatok. Elsősorban a várakozást rövidíti meg, másrészt a kialvatlanság ellen is jó gyógyír, úgyhogy kicsit feltérképeztem a cigipiacot. Drágák. A Marlboró meg pár európai márka harminc dirham (öt dollár) körül van, a helyi általános, a Marquise (a logóján címer, benne Carpe Diem) 17-20 dirham, de egyszer vettem egy Winston-copy Dunstont is, mindössze tízért, igaz, azt egy félálomban lévő kisgyerektől, úgyhogy lehet, hogy még nem volt képben. Viszont mindenhol lehet szálra kapni. Olyannyira, hogy egy önérzetesebb szál cigi árus nem volt hajlandó eladni nekem egy dobozzal. Arra még talán rá tudtam volna venni, hogy adjon húsz szálat, de ehhez nem volt türelmem. A tömegben a legkönnyebb venni egy szállal, az árusok ugyanis aprópénzt csörgetnek a kezükben, úgy ballagnak fel-alá. Ahol a pénzcsörgés, ott a dohány.

Van itt aztán egy egyelőre rejtélyes szokás, hogy ha összevissza bolyong az ember, időnként rászólnak egy-egy sarkon, hogy amerre megy, az le van zárva. Az nem számít, hogy húszan jönnek abból az irányból, úgyhogy nem is hallgatunk rájuk. Arra az egyre tudok gondolni (miután már láttam), hogy ha a felszólítás hatására másfelé indul az ember, azonnal mellé csapódik a jóakaró, aminek bolt megnézése, pénzkérés, guideolás, vagy hívj meg egy kólára-kávéra típusú lehúzás a vége. Amikor egy kiskölyök nem kapott kólát, még volt benne elég szufla egy fuck you-ra. Azt hiszem, ha visszajövök, maradok a természetnél.

7 komment

Címkék: afrika utazás marokkó atlasz

Atlasztól Atlaszig

2009.12.27. 12:17 danielfromhungary

 

Az utóbbi napokban néhány napos kerülőt tettem, tettünk az Atlasztól északra. Marrakesben Regine-nél maradtam még egy napot. Mariaval kitaláltuk, hogy béreljünk kocsit, és nézzünk körül a város környéki berber falvakban. Mivel vezetni egyikünk sem tud, megkértük Sidit, az épp alkoholistává váló berber arcot, Regine otthoni segítőjét, hogy jöjjön velünk. Annál is inkább, mert a szülőfalujába mennénk.

 

Másnap délután beállított egy Dacia Logannal, üres tankkal, félrészegen. Tudtam, hogy nincs jól, mert hajnalig beszélt hozzám franciául, amikor én már órák óta aludtam, közben lecsúszott egy liter vodka egy liter tonikkal felütve. Mindenesetre bevánszorogtunk mögé, ő rálépett a gázra meg a dudára, és folyamatosan magyarázva trükközött a dugóban, de nagy nehezen kijutottunk a városból. Először egy harmincöt kilométerre lévő faluba vitt az egyik nővéréhez. Délutáni reggelink hatalmas omlett meleg kenyérrel, vajjal.

 

 

Az úttest túloldalán lévő faluban a nagyanyja lakott. Több mint nyolcvan éves, hihetetlenül energikus, legalább 170 magas néni, aki maga sem tudja pontosan mikor is született, csak mosolyogva mondja, hogy nyolcvan már biztosan elmúlt. Kapunk mentateát, majd tíz perccel később megérkezik a harmadik ebéd két órán belül. Ezúttal hatalmas adag csirkés tazsin olivával és krumplival. Már alig bírok enni, de iszonyatosan oltogat, hogy egyek még. Ez berber falu, itt enni kell mindig, őt aztán nem érdekli, hogy nem vagyok éhes. Nagy nehezen elmajszolok még egy kenyeret, mire dobja is elém a következőt. Maria sem áll jobban, de valahogy begyűrjük a nagyját. Mire visszamegyünk az első nővérhez, már mozdulni sem tudunk: három óra alatt három ebéd. De már jön is a negyedik, ezúttal hatalmas tál kuszkusz képében, de itt már végképp föladom. Elcsomagolják és beteszik a kocsiba. Nem lehet szabadulni tőlük.

 

Eddig úgy adódott, hogy a nagyobb távolságokat csak busszal tettem meg, a vonatot még nem próbáltam. Két drágább, és rengeteg olcsóbb társaság működik, volt szerencsém mindkettőhöz. Amikor a zarándoklat alatt megérkeztem Fezbe, és egyből indultam Agadir felé, az ünnepek miatt kizárólag a drágábbnak számító CTM és a másik, a Supratours indított buszokat, így esélyem sem volt kipróbálni a legalját. A különbség pár tucat dirham meg néhány extra óra buszon ülés. A fent említett két kompánia járatai például 2-3 euróval drágábbak a 8-9 órás Marrakes-Fez útvonalra (így összesen 160 dirham, vagyis olyan 15 euró), de pontosan indulnak, és van menetidejük, amihez tartják is magukat. A buszok emellett tisztábbak, jobbak és kényelmesebbek, ami nem jelenti azt, hogy a térdem nem ér az előttem lévő székhez… Mindezt akkor kezdtem el értékelni igazán, amikor Fez felé jövet kipróbáltam a Bab Allah nevű társaságot. Beállt az éjszakai busz, fölszálltam, majd még egy órát gyűjtögették az utasokat. Végül tizenegy óra lett a nyolc órásra ígért útból. Aztán még párszor megismétlődött a sztori. Ebből is látszik, hogy elszoktam a jó kis végeláthatatlan közép-ázsiai meg pakisztáni buszozásoktól, ahol néha hatórás késéssel indult a napi egyetlen járat, de akkor is rögtön megáll, hogy az esti imát még lenyomják az igazhívőbb utasok. Igaz, akkortájt nagyon ráértem, most meg roppant elfoglalt vagyok:-) Kivettem szállást egy mini családi hostelben közel a városkapuhoz és a buszpályaudvarhoz.
 

Mivel eddig csak a teljesen kihalt Fezt láttam, rendesen alábecsültem az időmet. Gyalog indultam a belváros felé, mindenhol dugó volt, elkocogtam a vasútállomáshoz. Oda érkeztem busszal a reptérről, gondoltam onnan is indul. A szokásos kör következett: Rendőr: „Innen nem indulnak buszok a reptérre. Menj el ott jobbra föl, és kérdezd meg ott!”. Járókelő 1.: „A tizennyolcas buszra szállj!”. Buszvezető 1.: nem értettem pontosan milyen nyelven (az arab és a francia mellett a spanyol is pörög errefelé), de volt benne egy „sei”, vagyis valami hatos. Járókelő 2.: „A harmincas busz megy a reptérre.” A 13-as busz kallerje: „Ez megy a reptérre, szállj föl!”. No comment.

Az már szinte mellékes, hogy a leglassúbb járatra szálltam, ami befelé húsz perc volt a reptérről, most ötven percig tartott. Vagy százötven iskolás gyerek zúzta egymást a buszon, volt mandarincsata, ablakon kővel bedobás, nagyon hiányzott egy olyan néni, mint a South Parkban az iskolabusz sofőrje.
 

Kicsit jobban belekóstoltunk Fezbe. Zseniális hely, az idegesítő kereskedőktől, az agresszív dílerektől és az önjelölt guideoktól eltekintve tökéletes. Sőt, időközben rájöttem, hogy ez a hely úgy, ahogy van, tökéletes. Vannak persze hibái, de egyszerűen minden benne van, amiért az ember rákattan az utazásra, és aztán úgy marad. Még csak érlelődő utazóknak a legjobb kezdés, de a sokat látottak is igen élvezhető egyveleget kapnak a keletből (ott nyugaton). Marokkó közel van Európához, napi 20 euróból simán ki lehet jönni szinte az európai sztenderd szinten, ezen kicsit dob a hosszú távú utazás meg az esztelen bevásárlás. Itt ugyanis minden van, komplett városrészek alakultak bahia bolttá országszerte, lámpák, anyagok, ruhák, faeszközök, ékszerek. Aztán minden egzotikus, a vörös városok, a végtelen óceánpart, a hatalmas hegyek, a sivatag. Na, országimázs befejezve, csak éppen igen kellemes meglepetés ért pár közel-keleti meg afrikai ország után. Még a legelvetemültebb hegyi utak is aszfaltozottak, mindenhol volt áram, a közel-keleti átlagnál évekkel frissebbek az autók még vidéken is, és hihetetlen városfejlesztések vannak mindenfelé. Teljes negyedeket fednek le díszburkolattal, folyamatosan épülnek a szökőkutak, terek, piacok. Az idegesítő dílerekre meg még visszatérek.

 

Másnap reggel Chefchaouen-be mentünk, a Rif-hegységbe. A hely több szempontból is érdekes. Egyrészt található itt egy útifilmekben mutogatott elképesztően kékre festett óváros. Újabb meseszerű helyszín, ahogy a bokáig érő kapucniban mutatkozó öregurak bandukolnak ebben a tökéletesen homogén városrészben. Szerencsére az egész UNESCO védettség alatt áll, úgyhogy ezt a gusztustalan tökéletességet biztosan megőrzi jó ideig.

 

Fez is tele volt dílerekkel, de itt más műsort játszanak: itt vannak olyanok is, akik nem dílerek, de alkalomadtán ők is azzá válhatnak. Leszállunk a buszról. Tíz másodperccel később mosolygós fiatal gyerek nyomja: „…a családom hostelje, olcsó, tiszta, van melegvíz. És van egy kis doublezero pollenem is. Hogy az mi? Az, hogy az a legjobb. Zéró-zéró. A namber van. Most nem? Akkor később? Holnap? Talán? A ’nem’-et most a ’holnapra’ mondtad vagy a ’talánra’?” A városkapuban három szakállas arc egyszerre: „something special” … „kif” … „best hash” … „doublezero pollen” … „some pills”. Útközben pár díler gyors ajánlattétele, egy részük rosszarcú, a másik felét meg seggbe kéne rúgni, hogy inkább focizzon. A hostel előtt két „talán”-nak vett „nem” után végső fegyvertényként közöltem, hogy nem szívok. „Hasist se? De van füvem is. Hogy egyáltalán nem? Nem is dohányzol? Hm. Hát, azért welcome.” Majd otthagyott. A recepciónál egy fószer bizalmasan megsúgta, hogy neki van a legjobb, de százötven euró a minimum. A recepciós odaadta a kulcsot, és szólt, hogy nem baj, ha szívunk. Az egyik lekoptatott díler vagy tíz percen át magyarázott nekünk egy kávézóban, hogy akkor most miért nem veszünk, aztán tekert egy spanglit, és odahozta az asztalhoz, hogy akkor most szívunk, vagy mi? Csak jó arcokkal… Ennyi árus még Katmanduban sem volt. Csúnyán le lehet itt ragadni, a hostelünk mellett kisbolt, benne kizárólag kóla, csipsz, keksz és csoki. Tiszta Nepál fíling, csak éppen nyolcezres hegyek helyett kétezresek, mediterrán kiadásban, arab, berber, francia, spanyol és angol (és néha katalán) nyelven, az ázsiai árak másfélszereséért, európai színvonalon, pár óra kompozásra a spanyol partoktól.

 

A város körül a Rif-hegység is megérne egy kört. Chefchaouenből indul egy 30 kilométeres gyalogtúra, a táj mediterrán, kaktuszok, olajfák, pálmák, a sziklás hegyek kétezernégyszáz valahány méterre nyúlnak, az út mentén falvak és földek. Egy díler szerint ez az utolsó jó évük az itteni marihuána-termesztőknek, mert a kormányzat jövőre keményen fel fog lépni ellenük, és állítólag felszámolja a Dél-Európába irányuló kábítószer-kereskedelmet. Az ő családja is termel, még nem tudja, hogy mi lesz. Azon kesereg, hogy ha eltűnik innen a hasis, akkor az itt élők rászoknak az Európából érkező kokainra és heroinra, amitől sokkal rosszabb lesz a helyzet. Elég tipikus „Európa és a világ” tematikájú történet lenne belőle.

 

Chefchaouenből vissza Fezbe útba ejtettük Mekneszt, de mivel első nekifutásra egyikünknek sem volt szimpatikus, elég gyorsan leléptünk. Rossz sorrendben kezdtünk, Fez és Chefchaouen után már nem sok újat tartogatott – meg mi sem hagytunk elég időt.

 

Ja, hogy miért lett a cím az Atlasztól Atlaszig? Amikor Eszter megérkezett, már a buszon említette, hogy a hegyeket meg a sivatagot szeretné látni (ilyenkor szoktam mondani, hogy „nem hiába az én csajom”), tehát menjünk délre. Én éppen onnan érkeztem Fezbe, elég alaposan bejártam, legalábbis a rendelkezésre álló időhöz képest. Találtunk egy nekem is új útvonalat egy Imilchil nevű településen keresztül az Atlaszon. Reggeltől a kereszteződésnél stoppolunk, aztán lesz, ami lesz. És egy törülköző is van nálunk.

 

 

Másnap megkértük a buszost, hogy tegyen ki egy útkereszteződésnél Imilchil felé. A hegyvidéken mindig könnyű stoppolni, általában az első ember megáll, inkább az a gond, hogy nincs forgalom. Minket a második ember vett föl és elvitt vagy tíz kilométert el-Kseibába. Ott egy gyors reggeli után egy hosszabb fuvarral az Imilchil-Aghbala útkereszteződésig, ahol fél óráig nem jött semmi, majd fölszálltunk egy pickup hátuljára. Páran tudják, hogy a mániákusa vagyok a pickupon a platón való utazásnak, amikor csak lehet, arra vadászok. Legutóbb Albániában a hegyek között sikerült, meg most is. Először kértek érte pénzt Imilchilig, de aztán mondták, hogy félútig elvisznek ingyen, úgyhogy addig mentünk mi is – végül elvittek a faluig száz dirhamért. A táj ismét meglepett. A havas csúcsok felé közeledve a vörös, sárga és szürke hegyek, széles fennsíkok, széles, lapos kiszáradt folyómedrek, vályogfalvak, nyájak és gyér forgalom mind Közép-Ázsiára emlékeztetett, néha meg egyenesen Afganisztánra, pontosabban Bamijan és környékére. Ha egyszer összejön az álommeló (hollywoodi filmekhez helyszínkereső), ide tuti szervezek egy Afganisztános produkciót. A párhuzam Közép-Ázsiával egyébként véget is ér akkor, amikor az emberben tudatosul, hogy itt 150 kilométeren belül okvetlenül történik valami a tájjal – átmegy dombságba, kijut a tengerhez, vagy valami – míg az isztánokban sikerülhet olyan buszozásba belefutni, ahol hétszáz kilométeren át nem sok minden változik. Igaz, az sem ronda.

 

Imilchiltől 45 kilométerre megálltunk egy kicsi út menti faluban, ott a pickupnak leszedték a bal első kerekét, és komoly kalapálásba fogtak, ami eltartott úgy egy órát. Mivel a nekünk megfelelő irányba egyetlen kocsi sem volt ezalatt – egy mikrobusz beállított ugyan, de tömve volt áruval – mire megszerelték a járgányt, nekünk is mehetnékünk lett, főleg, hogy még világosban akartuk megnézni a tájat az Atlasz belsejéig. A Közép-Ázsia hangulat folytatódott, Imilchil meg aztán szinte bárhol lehetne Afganisztánban. A különbség csak annyi, hogy itt mindenki tud franciául, és gázlámpa helyett energiatakarékos izzók világítanak. Ja, azért gázlámpát is láttam, még tegnap Fezben.

 

Imilchil minden érdekességét megnéztük kábé negyed óra alatt, az is csak a távolság miatt tartott annyi ideig. A település legfőbb nevezetessége most éppen az volt, hogy itt töltött el kilenc napot Hatodik Mohammed, és ismerkedett az ország bajaival. Úgy tűnik, követem a király urat, amikor Merzouga felé jártam, akkor két héttel előzött meg, most meg már csak négy nappal jár előttem. Azért jó lehet egy ekkora és ilyen jóképű országban hosszú turnéra indulni. Este az étteremben találkoztunk egy nagyon boldog fószerrel, mikuláskabátban, rettenetes mosollyal. Kiderült, hogy vele a falujából egyetlenként szóba elegyedett Mohammed király, és kapott tőle egy kocsit meg némi pénzt. A kocsinak nagyon örült, már mesélte is a nagy tervet: holnap elmegy a legközelebbi városba az autó képéért. Azzal visszajön, kiteszi a falra mutatóba, és elkezd embert keresni, hogy bérbe adja taxinak. Amint megvan az ember, elmegy a kocsiért, átveszi, és megy vissza a faluba a hegyek közé, miközben a taxi szépen hozza neki a pénzt. A legszebb mégis az volt, hogy annak ellenére, hogy tudott franciául, nem tudott olvasni (ez a kombináció erre elég gyakori…), így nekünk mutogatta a belügyminisztérium levelét az autóról. Aztán csörgött a mobilja, és felénk fordította a kijelzőt, hogy ki az. Teljesen kézenfekvő, de még sosem gondoltam bele, hogy az írástudatlanok hogyan használnak mobilt, ha bele sem tudják írni a szám mellé, hogy kié.

 

Az este felemásan telt. Tulajdonképpen nem volt rossz, csak éppen kétezer-kétszáz méteren vagyunk tengerszint felett, hegyek között, télen. Minden cuccunk rajtunk és rettenetesen hideg van, persze fűtés az sehol sincs, a belehelt szobában is látszik a leheletünk. Eszter csak röhög, hogy jól eljött Afrikába. A fürdés ötlete órákkal ezelőtt majd máskorra tolódott. Legközelebb mégiscsak föladom a csomagom, benne egy liter pálinkával. A vacsorát jól megszívtuk, kértünk és kaptunk levest, az jó volt, de elkövettük azt a hibát, hogy egy befűtetlen konyhában kuszkuszt rendeltünk. De csak azért, mert egyetlen helyen sem lehetett kaját kapni a faluban, részben mert szezonon kívül csomó minden zárva, másrészt meg mindenki otthon eszik. Egy auberge (itt az a hostel/hotel neve) aljában berendezett étteremszerű valamiben hajlandónak mutatkozott két nő, hogy vacsorát készítsen. Azt mondták, egy óra múlva kész a kaja, de megvártuk. Végül két óra lett belőle, és azzal a szöveggel, hogy nekünk a legjobban akarták elkészíteni, meghozták életünk eddigi legszarabb, és egyben legdrágább kuszkuszát. Vizeset, benne Eszternek két húsmentes csirkelábbal, nekem meg egy darab birkahúsnak látszó tárggyal. Kézzel megfogtam, kétszeresére széthúztam, mint egy expandert, és megállapítottam, hogy az egész egy vastag bőrdarab némi hozzá tapadt faggyúval. A túravezető arc, aki meg végig oltogatott minket, hogy milyen jó kaja lesz, otthagytuk. Eleinte akartunk tőle névjegyet, hogy legyen egy kontaktunk, de aztán annyira elegünk lett belőle, hogy csigának sem kellett. Amikor pofátlanul vastagon fogott a tolla a számlát készítve, azon filóztam, hogy biztos azért, mert fél órával korábban véletlenül lerúgtam egy darab kerámiát a kályhájából, amikor a lábamat melegítettem. De azért nem figyeltem oda, mert egy marokkói hírügynökség újságírója készített velünk interjút, hogy minek jöttünk ide. Kiderült, hogy a fotóssal együtt a profi királyi cirkusz részei. Pár nappal a díszes csapat távozás után megjelennek a nevezetes helyszíneken, és riportot készítenek arról, hogy milyen volt a látogatás visszhangja a helyiek között. „Mert ugye ha nincs eredmény, senki sem fog hinni a király szavának.” – hangzott el a lojalista újságíró Musztafa szájából. Hiába, egy nyitott és felvilágosult király bárkit az ujja köré csavar. Mindenesetre szociális projekteket indítottak, ahol a nők tudnak dolgozni, meg iskolákat építettek, de a helyiek azért is örültek a vizitnek, mert ott hagytak némi pénzt az általuk generált forgalmon keresztül. Mára befejezem, szar érzés, hogy már megint sapkában és nadrágban kell aludnom. Persze lehetnénk a tengerparton is, és akkor egész nap a fogam szívnám, hogy biztos nincs is hideg a hegyek között…

 

Szólj hozzá!

Címkék: afrika utazás marokkó atlasz

Mese az Atlaszból

2009.12.20. 18:09 danielfromhungary

Az Anti-Atlasz berber falvain keresztül

A türingiai faszobrász, a mallorcai festőnő meg én. Berber esküvőről berber esküvőre. Asszonyszöktetés a despota berber sivatagi palotájából. Mesék Atlantiszról. Marokkó egyik leghíresebb festőnője vendége voltam Marrakeshben.

Úgy látszik, a két évvel ezelőtt Svájcban megkezdett Kassák-emléktúra Marokkóban folytatódik. A Párizsba gyaloglás után a téma a faszobrász meg én. Még egy ilyen élmény és megtanulom a Ló meghal, a madarak kirepülneket…

Mielőtt bárki sajnálni kezdene az elmaradt mauritániai vonatozás miatt, megnyugtatom: megint jobban jártam – ezúttal sokkal jobban. Annyi minden történt, hogy kénytelen voltam a három-négyszáz évvel ezelőtti regényekhez nyúlni, amikor a címadáson törtem a fejem. A modern Ezeregyéjszaka bonyolult tablójának lettem szereplője, elveszve az emberek, nyelvek és kultúrák bábeli rengetegében. Miközben ezt írom, a kertben lévő tévén, egy Jimmy nevű csatornán franciául megy az X-akták.

Az egész egy szendviccsel kezdődött. Miután három napot folyamatosan úton töltöttem, visszatértem Agadirba. Az útikönyv segítségével megszültem, hogy az Anti-Atlaszban, egy Tafraout nevű kisvárosban pihenem ki az utat, bérelek biciklit és bejárom a völgyet meg a környező kanyonokat.

Agadirban kis híján felrobbantam, amikor reggel 9-kor közölték a buszpályaudvaron, hogy Tafraoutba este 11-kor indul az egyetlen busz. Ha most akarok oda menni, vissza kell taxiznom Tiznitbe, a városba, ahonnan két órával ezelőtt indultam el Agadir felé. Visszataxiztam. Tiznitben meg az derült ki, hogy Tafraoutba egyáltalán nincs taxi, mert az eida miatt minden épkézláb ember az észak-déli irányban, Essouira, Agadir és Casablanca felé szállít utasokat, mert abban van a biznisz. Egy párezres kisvárosba a hegyek közé senki sem megy. Várjak estig, aztán legfeljebb holnap találok valamit, hangzott a helyiek megnyugtató válasza. Inkább elindultam gyalog. Százhét kilométer, ha minden kötél szakad, két nap alatt legyaloglom, de persze erről szó sincs, mert bármilyen járművet gátlástalanul lestoppolok, ami egy kicsit is gyorsabb nálam. De erre esélyem sem volt, a város legszélén találtam egy lerobbant buszt, ami éppen indult – Tafraoutba. És leültem az utolsó szabad helyre.

A százhét kilométert folyamatos menéssel kereken négy óra alatt sikerült megtenni. El lehet képzelni az utat meg a tájat. Igaz, egyszer megálltunk, amíg a busz teljes közönsége bevásárolt az út menti piacon. Az utolsó óra tökéletes sötétségben telt, amikor feljött a majdnem telehold, megvilágította a marsbéli tájat. Ismét az az érzés töltött el, hogy ezért érdemes volt szenvedni.

Tafraoutba hulla fáradtan érkeztem. Gyakorlatilag menni sem volt kedvem, így az első hotelnél megálltam. Arra sem volt erőm, hogy olcsóbb szállást keressek. De azt azért kialkudtam, hogy csak akkor maradok ott, ha szereznek nekem ingyen egy biciklit a következő napokra. Belementek, kifizettem előre három napot, és egy lefekvés előtti utolsó szendvicsért nyakamba vettem a kétszáz méteres belvárost. Miközben a kajára vártam, és a kávémat kortyolgattam, felbukkant egy érdekes fazon. Egy darabig méregetett, majd megszólalt: „Bist Du deutsch?”. Anyád. Ennél rosszabb belépővel nem lehet nálam kezdeni. De azért elkezdtünk beszélgetni. A szokásos körök közben kiderült, hogy ossie a DDR-ből, én meg magyar vagyok, úgyhogy egyből jött a „jóestét kívánok” és társai, mivel fél gyerekkorát a Balatonon meg Budapesten töltötte. Mire kiderült, hogy még a DDR-es időkben jártam egy nagyot Türingiában, ahonnan jött, teljes lett az egyetértés. Megkérdezte, ráérek-e. Hát az attól függ. Elővett egy térképet, és egy perc alatt elmagyarázta, hogy holnap reggel hatkor indul, itt keresztül az Anti-Atlaszon, ott átvágunk az Atlaszba, majd az algériai határ mentén végig a sivatag peremén, majd az Atlasz egyik völgyében Marrakeshbe menne. Nincs kedvem csatlakozni? Ő adja a kocsit meg a benzint, én meg meghívhatom majd néha egy kávéra. Alvás meg majd a kocsiban, vagy ahogy jön. Tisztességes ajánlat. Ismerhettek, természetesen nem volt kedvem hozzá…

Visszarohantam a szállásra, töröltem a foglalást, visszakértem a pénzt, és közben azon röhögcséltem, hogy hat nap alatt négyezer kilométert buszoztam, idejöttem pihenni, és a megérkezésre 10 órával már egy kocsiban fogok ülni, hogy pár nap alatt újabb kétezer kilométert üldögéljek. Ennyi talán még életemben soha… Villon jutott eszembe, meg az, hogy bizony nem csak az akasztott ember érzi, milyen nehéz a feneke.

Reggel hatkor a szállás előtt álltam, rutinosan nem csuktam be magam mögött a kaput, mert ha kiderül, hogy mégsincs ekkora mázlim, ne kelljen a vaskapu döngetésével fölverni a fél házat. Öt percet késett, aminek örültem, hogy mégsem annyira német. A közös utazás szabályait az elején megtárgyaltuk. Ő szobrász, formákat és inspirációt gyűjt a sivatagban. Vagyis majd gyakran megállunk fényképezni, filmezni. Szívemből szólt.

Napfelkelte után négy, bordó anyaggal lefüggönyözött berber lány jelent meg az úton, egyből megálltunk, beszédbe elegyedtünk. Egy elég sajátos, francia-spanyol-arab keveréknyelven elég jól el lehet velük dumálni. Mármint nekem sajátos, mert egyiket sem beszélem, ők természetesen tudnak franciául meg arabul (meg berberül). Fényképezni őket haram, amikor viszont egyikük mutatja a kis kacsóját, hogy mekkora vízhólyag van rajta, és leragasztom, akkor megfogni nem haram. Emiatt persze azonnal hatalmas lesz a szerelem, velem jönne Európába, van-e nekem madam, bébi? Van, persze, próbálom lebeszélni, elég szomorú emiatt, én meg remélem, hogy a következő faluban lévő apja és testvérek később hallanak a sztoriról, mint ahogy áthaladnánk a falun. De azért megad egy telefonszámot, ráírja hogy Leila, hogy várni fog, de ez ilyenkor úgyis csak aznapra szól általában.

Útközben beszélgetünk Gernottal, nemcsak faszobrász, de dolgozik márvánnyal is, emellett egyetemen tanít a szobrászathoz nélkülözhetetlen anatómiát meg mindenféle rajzos-szobros tárgyat. Nálam egy tízessel idősebb művész, az ilyen típusú emberrel élmény minden eszmecsere, mert csomó olyan dolgot tudnak a művészi látásmódról, amit én sohasem fogok. Az utazás gyorsan átmegy szimbolikusba, amikor följön a nap, de még a Hold is látszik egy kőhalom fölött, megszületik az első haiku a kövön lévő Hold árnyékában a benzinivó tevén ülő utazókról. Kezd minden meseszerűvé válni.

 

Marokkónak a legkevésbé bejárt részén utazunk, a forgalom zéró, turizmus nincs, a falvak nevei a nálunk lévő részletes autóstérképen sem szerepelnek.

Fölveszünk egy út szélén stoppoló berber bácsit, meséli, hogy fiatal korában Marseillesben dolgozott, aztán a környékbeli hegyekben harcolt az algériaiak ellen. Egy óra múlva kitesszük egy kisvárosban, majd néhány tucat kilométerrel később egy – valószínűleg földrengés által – lerombolt igen komolyan megépített és erődített városhoz érünk. Neve nincs, lakosa egy tucat, méteres gyíkok, virágzó kaktuszok várnak a romok között. A város szélén egy vádi, kristálytiszta víz csorog a sziklák közül, lefolyik egy kanyonba, amíg be nem issza a homok. Olivát és paradicsomot eszünk piknikezésnél.

Így telik a nap hátralevő része, lassan átérünk az Anti-Atlaszon, a sivatag peremén berber esküvői menetbe futunk. Aztán még egybe. Már sötétedik, amikor fölvesszük Kalifát, a következő stoppost, aki a családjához igyekszik haza. A hegyeken át rövidítünk, egy kobaltbánya mellett kanyarogva feljön a telehold. Egy Agdz nevű városban magunkhoz vesszük eddigi legjobb tanzsinunkat a la berber. A tanzsin helyi kaja, kerámiaedényben megfőznek egy darab jó cupákos húst, körülötte zöldségekkel, krumplival, hagymával, paradicsommal és olivával. Az adag sosem tűnik nagynak, de a hozzá adott langyos kenyérből mellécsúszik még vagy fél kiló. Lassan elalszom, Gernot éjszaka is vezet. Arra kelek, hogy egy falu közepén állunk a tök sötétben, és vagy ötven jólöltözött ember bámul. Egy csoportos berber lánykérésbe futottunk bele, meg ugyanakkor tartott esküvőbe. Egy csapat fiú dobolt meg énekelt, velük szemben meg a csajok táncoltak. Marasztaltak volna, de elég bonyolultan menedzselték a dolgot, én meg közben visszaaludtam, úgyhogy leléptünk. Bementünk a sivatagba kocsiban aludni. A napközbeni harmincöt fok leesett ötre, a telehold a szemembe sütött, de azért jó volt. Éjjel megállt mellettünk egy kocsi, kiszállt egy csávó, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, majd elhúzott. Végül reggelig kocsikáztunk, néha megállva egy-egy ébredező faluban. A sivatag szélén voltunk, az addigi hegyes-sziklás táj helyett jöttek a százhatvan méteres homokdűnék.

Az utolsó lakott településre igyekeztünk, de mivel a homok előbb kezdődött, bementünk egy darabig, hogy előbb járunk egyet a homokban, mielőtt minden forró lesz. A sivatag olyan magányos arcoknak való hely, úgyhogy a tökéletes egyedüllét elérése érdekében szétváltunk egy elhagyottnak tűnt karavánszállás mellől. Amikor két órával később visszatértem, Gernot még el sem indult, sőt nem is láttam. Egy negyvenes és rendkívül alacsony nőt viszont igen, nagyon felindult állapotban. Ő volt Maria. Aztán befutott a barátja, Frank. Maria összevissza magyarázott valamit, hogy velünk jön tovább, és hogy minél előbb induljunk, mielőtt visszajön a berber. Felbukkant valahonnan a német, és valami „kind of kidnapping” fogva tartós sztoriba kezdett. A kocsiban már ott figyelt egy mázsa cucc, elfoglalva a csomagtartót meg majdnem az összes helyet hátul, az egész egy lepedővel letakarva. Maria panaszkodott, hogy fáj a segge, mert éjjel, amikor ki akart mászni a falakon kívülre, le kellett ugrania a tetőről, de leesett, és seggre érkezett. Egyedül volt egy öreg berberrel, aki a hely egyik tulaja, és eléggé beparáztatta, majd bezárta. Most abban reménykedett, hogy a berber csávó nem jön el még egy darabig a faluból a szállásra, és le tud lépni minden cuccával Marrakesbe, a barátja anyjához. Később kiderült, hogy a barátjával felújították a szállást, és valami üzlettársi biznisz is volt a dologban, de az egész egy kicsit homályos maradt. Amiatt nyugodt volt, hogy ismerte a berbert, és tudta, hogy hozzányúlni nem fog, csak paráztatja, de az is elég… Kocsi persze nem volt a sivatagban, a falu taxisa nem merte elvinni őket, aki meg dzsippel megy oda, annak nincs egy félkocsinyi meg plusz egy főnyi helye. A berber persze tudta ezt, és azt is, hogy aligha fog csak úgy lelépni. A legjobbkor értünk oda. Mivel volt előttünk vagy ötszáz kilométer, belehúztunk, csak párszor álltunk meg kávézni. Éjjel értünk Marrakesbe, és Maria meghívott, hogy ha már elhoztuk és ilyen jól elvertük együtt a napot, aludjunk Frank édesanyjánál. Mariáról menetközben meg kiderült, hogy mallorcai festő, aki elsősorban ciciket, faszokat meg seggeket fest, elég szép vonalvezetéssel. Laptopon mentek a képei, közben meg szólt az első Black Sabbath. Naplemente előtt még megterítettünk a sivatagban egy kis olivás-sültkecskés pikniknek. A kecske saját volt, pár napja vágták.

Hajnali egykor egy hetvenhét éves ősz hajú mosolygós néni köntösben, meg egy hatalmas berber integetett az utcán Marrakesben. Frank édesanyja Regine, a francia festőnő, aki évtizedek óta Szenegálban meg Marokkóban él. Éppen hatalmas munkában volt, hoteleknek bérfestett gyönyörű fatáblákat. Hatalmas vacsorával fogadtak, aztán hajnalig beszélgettünk. Másnap ki sem mozdultam a pici udvarból Marrakes egy nyugisabb részében. Gernot hatalmas társat talált. Még útközben csomót mesélt Atlantisz legendájáról, meg hogy az miért érdekli a művészeket. Reginenek egy polcnyi könyve volt erről. A meseszerű sztorik folytatódtak. Nekem meg végre összejött a pihenés, a napi háromszori meleg étkezés, az ágyban alvás meg a beszélgetés-kártyázás-képszerkesztés kombináció kikapcsolódásként.

Visszaemlékezve a februári afrikai kalandokra, eszembe jutott, hogy annak idején jól megkaptam, hogy kicsit rasszista vagyok, amiért azt írtam, hogy amióta elmentek innen a fehérek, minden csak szarabb lett. Meg hogy kár volt olyan gyorsan függetlenedni, előbb megtanulhatták volna, hogyan kell felépíteni egy országot. Megkérdeztem erről Reginet is, aki mégiscsak Nyugat-Afrikában él évtizedek óta, hogy szerinte miért olyan elbaszottak ezek az államok. Ugyanezt válaszolta. Hogy ha a szülői iránymutatás nélkül maradt kisgyerek a saját feje után megy, akkor lehet, hogy örül neki, de mindent megszív, nem tudja, mi van, és zsebpénzre is szorul. Húsz évvel ezelőttről ugyanazokat a hétköznapi korrupciós rendőrös-katonás sztorikat mesélte, amit februárban kipróbáltam párszor. Azt hiszem, érdemes lenne elmélyedni ebben a témában.

Kozben egy kis intermezzo a babeli zavarrol: Regine a berberrel franciaul beszel, Mariaval spanyolul, velem angolul. Maria nemetul beszel Gernottal, meg neha velem is. A berberrel ugy beszelek, hogy Maria az angolt spanyolul magyarazza az egyebkent jol beszelo Reginenek, aki frnaciaul folytatja. A kaja mindig berber, az esti film amerikai, a hirado francia es arab. Egy magyar ugy kellett ide, mint egy falat kenyer.

Marrakesre eddig nem sok időm jutott. Jártunk egyet Gernottal, megnéztük a most zajló Marrakesi Filmfesztivált helyszínét, jó lett volna bemenni, mert Dél-Korea a vendég, de már nem volt pofám megkérni Reginet, hogy szerezzen jegyet – és utólag nézve amúgy sem lett volna időm rá. A medinában a fesztivál miatt hatalmas színpad, shaolin bemutató, koncert, miegymás, közben minden tömve emberekkel. A kis utcácskák szépek, romantikusak, és jó cuccok vannak bennük, de annyit baszogatnak a helyiek, hogy vegyek ezt-azt, meg hogy kóstoljam végig a fűszereit, nézzem meg az árlapot, meg hogy ígérjem meg, hogy később visszamegyek, hogy inkább kihagyom egyelőre. Aki nem baszogat, az viszont mind kedves, még a legrosszarcúbb dzsankival is sikerül jó kedélyű mondatokat váltani. Tegnap ugyanez volt a helyzet a sivatag szélén lévő Erfoudban. Amint fékeztünk a kocsival, már gurult is mellénk bicajjal a fószer, hogy leállítson, hogy hotelt meg éttermet ajánljon. De amint lekoptattuk nagy nehezen, és bementünk a boltba, máris mosolyogva diskurálunk a boltossal, aki cseppet sem akar lehúzni, meg a zöldségessel, aki fél dirhamot is visszaad, ha úgy korrekt.


Marrakesben eddig mindenki megemlítette, hogy mennyit változott az utóbbi évtizedben. A kedves kis parkok és egy-kétszintes villák helyére ötemeletes apartmanházakat húznak helyi meg szaúdi befektetők, a lakásokat meg veszik a gazdag helyiek, a nyugdíjas németek, meg a brit ügyvédek. Szerencsére némelyik épületben van stílus és fantázia, de ennek ellenére sajnálom, hogy korábban nem jártam itt. Azt is sokan említették, hogy Marrakes szexközpont. A gazdag öbölbeliek ide (is) járnak kislányokért, kisfiúkért, rengeteg kupi van mindenfelé. Sőt, a szexturizmus a sivatagi showba is beszállt: a sivatag peremén mindenfelől jönnek szegény lányok a turistáknak fenntartott karavánszállások környékére. Ezekről indulnak ugyanis a sivatagban sátorban alvó romantikus túrák. Ezek többsége a szokásos: tevével bevisznek egy órára a sivatagba, ott alhatsz egy sátorban, reggel meg hazahoznak. Nem tudom, mennyibe kerül, mintha harminc euróról hallottam volna. Nos, ugyanilyen túra viszont belekerül egy százasba, ha abban benne van a hálótárs is. Számomra az volt a meglepő, hogy ez az egyébként rengeteg helyen jelen lévő jelenség itt annyira zavarja a helyieket, hogy egy hosszabb beszélgetésben sosem felejtik el megemlíteni. Regina mesélt egy szép sztorit. Volt itt Marrakesben egy ember, akinek az egyébként fejkendős muszlim felesége egy fekete csadoros nővel állított haza egyszer, hogy az tanítja a Koránra. Ez ment is egy darabig, de egyszer egy balesetben a házban meghalt a csadoros nő. Akiről akkor kiderült, hogy férfi… Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Ma már csak itthon lightoskodunk, holnap meg megyünk pár város környéki faluba a velünk lévő berber arc szüleihez, aztán irány Fez, mert jön Eszter, és kezdődik a közös nyaralás. Ismét egy tökéletes csatlakozás, az itt töltött háromnaposra nyúlt vendégség tett belém némi energiát.

Szólj hozzá!

Címkék: afrika utazás marokkó sivatag atlasz

Nyugat-Szahara – jöttem, láttam, visszajövök

2009.12.16. 20:33 danielfromhungary

A küldetés: a világ leghosszabb vonatának kipróbálása. A cél: előbb egyéni, majd családi nyaralás. Az eszköz: bármi nemes és nemtelen, amivel előbbre lehet jutni. Az eredmény: elegendő idő és információ hiányában, mint eddig mindig Afrikában: kudarc. Ami persze nem megtör, hanem megerősít.

Ismét Bergamo, idén már másodszor. Eddig sem volt elveszett város ez a Milánó melletti gyöngyszem, de a fapados repterének hála, elég sokan megfordulnak itt olyanok is, akik nem a filmfesztivál vagy a komolyzene miatt érdeklődnek iránta. Egy tökéletes couchsurfinges szervezésnek köszönhetően már a reggeli órákban lecuccoltam Athosnál. Meglepő módon októberben két olaszt ismertem meg (egész eddigi életemben immár négyet – a másik a Kisinyovban összeszedett veronai Marco, az első meg a 2002-ben Kambodzsában megismert Andeas, aki bemutatkozás közben elnézést kért Berlusconi miatt), mindketten szabadúszó grafikus-dizájnerek. Bergamo méltatásától most eltekintenék, elég csak annyit, hogy szottyadt időben és ködben sikerült tíz órát bandukolnom összevissza, ezzel idénre végképp kipipáltam a várost. Csak azt nem tudom, mit fogok megnézni, ha legközelebb Nyugat-Afrikába megyek… Estére elhívott egy helyi újságíró csaj házibuliba, de nagyon hulla voltam – szerencsére este már nem erőltette a dolgot.

Megint Afrika

Afrika – szopóág. Ez a kombináció valahogy mindig összejön nekem. Szudánba ugyebár nem a megfelelő vízummal érkeztem, Guineába igen, csak oda a csomagom nem, kíváncsi voltam, most mi jön. Hiszek a végzetben, most sem hagyott cserben.

A fapados kompániák legnagyobb hátránya, hogy ha sok cuccot visz az ember, fizetni kell. Én nem akartam, úgyhogy okulva februári guineai kalandomból eleve nem terveztem nagy pakkot, így sikerült az előírt 10 kilón belül maradnom és magamnál tarthattam kézipoggyászként. Csak azzal nem számoltam, hogy a gép tele lesz arabbal, akik viszont nem tudnak nagy csomagok nélkül utazni. Annyira nem, hogy mire fölszálltam a repülőre, az összes kalaptartó doboz megtelt, így jobb híján az ülés alá tettem a hátizsákom. Megjegyezném, a hatalmas szigor ellenére volt, aki egy mikrohullámú sütőnek a dobozát vitte föl, ami mindenképpen kilóg a megadott terjedelemből, de úgy látszik Ryanairék rájöttek, hogy arabokkal nagy tételben nem érdemes vitatkozni, mert az roppant fárasztó. Felszállás előtt a sztyui végigment a gépen, és kiszúrta a hátizsákom. Túl nagy, mondta, be kell tenni a csomagtérbe. Nagyon elborultam ettől, mindig így kezdődik (na jó, eddig csak egyszer próbáltam, de az éppen eléggé fájt), hogy kiadok valamit a kezeim közül egy marokkóinak, aztán nem lesz meg. Végül meglett. Cseppet sem reklámoznék egy légitársaságot, de a Ryanair tökéletesen arabkompatibilis (már ha ez reklám...), ugyanis lehet a levegőben mobilozni. Köztudott, hogy ha egy arab nem mobilozhat, akkor előbb lemond inkább a kajáról, utána a cigiről, de utána mindenképpen telefonálnia kell. Ennek megfelelően teljes volt a káosz, mindenki üvöltözött, a mögöttem lévő kisgyerek a székemet rugdosta, a másik az ablakot verte ököllel, a landolás pillanatában pedig erőszakkal kellett visszaültetni azokat, akik már az ajtóhoz rohantak bő fél kilométerre a termináltól. Legközelebb füldugó!

(innen lefele daklai kepek) Marokkó nagyon kulturált hely, ha Európával és Afrikával kéne összevetni, mindenképpen inkább Európa, még a lerohadtabb részei is – a daklai nyomornegyed talán kivétel. Mivel a zarándoklat idején érkeztem, minden teljesen kihalt volt, és négy napja nem ettem főtt ételt, mert étterem egy sem volt nyitva, még naplemente után sem. Sokat böjtölök a muszlimok miatt… Délután feltünedeztek Fezben az európai hippilányok, némelyik nem szégyellte magát, és helyi férfiviseletben, de a többi csiricsáré szivárványos raszta sem dobott fel – főleg, hogy miattuk szinte percenként jött mellém valami rosszarcú díler, hogy feltétlenül vegyek valami drogot. Amikor nemet mondtam a hasisra, már nyúlt is a zsebébe a fűért. Amikor arra is nemet mondtam, értetlenkedve nézett, hogy minek vagyok itt. Egy másik meg az égő dzsointot rakta volna az arcomba, ha hagyom. Mivel két napja nem aludtam, nem akartam egy sarokban ülve elpilledni. „Pedig aludni a legjobb dolog” – válaszolta az egyik, akit jól nyakon kellett volna verni, hogy inkább iskolába járjon narkóárulás helyett. Álszenteskedés helyett megjegyzem, az embernek legalább a dílere legyen szimpatikus, akiből nem nézi ki, hogy a következő sarkon feldobja az első rendőrnek. A másik antiturista kommandó az utcagyerekek hordája, akik annyira megszokták a koldulást, hogy ráálltak az eurócentekre is. Ezt ugye könnyű kiszedni a nyugatiból, mert Marokkóban úgysem tudja elkölteni. A kiskölkök viszont elég élelmesek voltak ahhoz, hogy minden sarkon nyomulva, minimális veszteséget elkönyvelve dirhamra cseréljék. Fezből két óra után bőségesen elegem lett, és útra keltem Mauritánia felé. Fezre később még visszatérek, gyönyörű város.

Túl sok választásom nem volt, egyetlen busztársasággal tudtam menni, mivel az ünnepek miatt csak egy üzemelt. Először azt hittem, megint csak hasba akasztanak valami ügyes dumával, hogy náluk vegyek jegyet, de mivel a többi iroda zárva volt, mégiscsak elhittem. De ahelyett, hogy Dakláig vettem volna jegyet, inkább csak harmadútig, Agadirba, hogy onnan majd jól kitalálom. Ugyan mutogatta a jegyes ember, hogy már csak hat szabad hely van holnapra Dakla felé, de nem hagytam magam terrorizálni. Ezzel megspóroltam magamnak 12 óra Agadirban ücsörgést meg három dollárt:). Az idő spórolása annyiból fontos, hogy Eszter 10 nappal később érkezik Fezbe, addigra ott akarok lenni, vagyis félnapos értelmetlen kitérőket tenni mérsékelten jó ötlet.

Azt hiszem, tényleg a hosszútávfüggőség a perverzióm. Agadirig 13 órát, majd onnan Daklába 21 órát ültem buszon, köztük másfél óra pihenővel. Mondjuk, még ez sem közelíti meg az eddig vagy hatszor lenyomott negyven órás Isztambul-Teheránt. Az alvás már annyira jól megy, hogy fel sem tűnik, ha két-három nap kimarad. Csak utólag, amikor vízszintesbe teszem magam, és úgy maradok. Az út felében összesen négyen voltunk a buszon, hatalmas partit lehetett volna rendezni, ha ebből ketten nem kiskorúak. Nyugat-Szaharához közeledve azonban megszaporodtak az ellenőrző pontok, és a végén már félóránként ébresztett valami katona, hogy adjam oda az útlevelem, és mi a foglalkozásom. Már a nyelvemen volt az újságíró, de az eddig beszerzett reflexeknek hála mégis inkább egy „tanár” esett ki a számon némi gondolkodás után. Az okokról pedig röviden egy kis best of Nyugat-Szahara következik.

Nyugat-Szahara

Tehát egy hónapon belül a második nem létező országba evett a fene. Papíron persze létezik, Marokkó része, de egy rendes térképen „marokkói megszállás alatt” megjegyzéssel kiegészítve. A terület egészen 1976-ig spanyol megszállás alatt volt, amikor is kivonultak a gyarmattartók. Amíg Afrika leglerohadtabb területei is elnyerték a függetlenségüket, Nyugat-Szaharának ez nem sikerült. A spanyolok kivonulása után formálisan megalakult ugyan a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság, de ez a történet is úgy kezdődött, mint Izraelé: azonnal megtámadták a szomszédok: északról Marokkó, délről Mauritánia. Hogy miért érdekes ez a darab halott sivatag? Sajnos nem szörfösök szállták meg az állandó szél és a hatalmas hullámok miatt, hanem a rengeteg foszfátlelőhely, a halban gazdag tengerpart, és a partközeli olajlelőhelyek miatt.


A nagyjából háromszázezres itt élő szaharaiak (magyarul talán szaharánok?) megalakították a Polisariot, a saját felszabadítási frontjukat. De mivel nem voltak túl erősek, mire délen kiverték a mauritán csapatokat, addigra északon a marokkóiak megkaparintottak minden érdekes és értékes területet, és fallal és aknamezővel elkerítették maguknak. A Polisarionak meg maradt a terméketlen sivatagi sáv a tengertől távol. A lakosság elmenekült, és az ellenséges szomszédoknak hála, algériai menekülttáborokban élnek már vagy negyven éve. Marokkó pedig igyekszik asszimilálni a lakosságot, százezreket telepített be ide, és rengeteg pénzt öl az építkezésekbe, így szép lassan már demográfiailag, etnikailag és gazdaságilag is Marokkó része lesz (lett). Ugyan fölajánlotta az autonómiát, de azért az mégsem függetlenség, úgyhogy a Polisario tovább harcol – egyre inkább csak jogi szinten.

Mivel Algéria nem nézte jó szemmel a marokkói (és eleinte mauritán) térnyerést, a Polisariot támogatta. Ennek az lett az eredménye, hogy egyik szomszéddal sincs jó viszonyban, annyira nem, hogy a több ezer kilométeres algériai-marokkói határon egyetlen darab határátkelő sincs, és belátható időn belül nem is lesz. Eközben a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság tagja az Afrikai Uniónak, sok ország el is ismeri, de a negyven éves kilátástalan küzdelem után a szaharaiaknak sokkal szimpatikusabb egy valenciai ösztöndíj vagy egy marseillesi mérnöki állás, mint hogy egy algériai táborban tengődjön, vagy hogy laptop helyett AK-val járjon dolgozni.

Ezek után talán érthető, hogy amikor egy szaharaival beszéltem, büszkén mesélte: franciául nem tud, csak spanyolul, mert ő igazi szaharai…

Olvasgatás közben szörnyű gyanú formálódott bennem. Elég sietősen indultam el otthonról, igazából csak az útlevélre meg a pénzre koncentráltam, így otthon maradt a sárga oltási könyvem. Márpedig abban van a pecsét, hogy sárgaláz ellen jó vagyok, úgyhogy mindenképpen kellett egyet neteznem, mielőtt Mauritániába indulok. Ez a bénázásom alighanem megmentette az út első felét. Daklába érve ugyanis teljesen homály voltam, hogy mi merre, csak annyit, hogy a határ 380 kilométer, tömegközlekedés nincs, a stopért fizetni kell, az út mentén meg aknamező. Térképem nem volt (bár a várost alaposan bejárva rájöttem, hogy a helyieknek sincs, úgyhogy a leghasznosabb még mindig a Google Earth), és fogalmam sem, hogy honnan indulnak kocsik a határ felé. Mivel kora hajnal volt, és hideg szél, egy francia sráccal tartottam, aki jó előre foglalt szobát egy szállodában. Ilyet én sosem tennék, de minden mindegy alapon hallgattam rá és elindultam vele. Egy vadonatúj hotelhez értünk, de nem volt rossz előérzetem. Kiderült, hogy a legolcsóbb a városban, a 8 dolláros szobám egy mecsetre meg a tengerre néz, és van saját erkélyem is. Mivel Dakla megtekintése amúgy is benne volt a tervben, kézenfekvő volt, hogy odafelé leszek túl rajta.


Maga a város a porfészkek porfészke. Eleve minden normális lakott település legalább ezer kilométerre van (Fezből egész pontosan 1920 kilométert jöttem le ezalatt a 36 óra alatt), a busz kereken fél napot jött anélkül, hogy a táj a legcsekélyebb mértékben változott volna: az egyik oldalon a Szahara, a másikon az Atlanti-óceán. A pár tízezres város elég nagy, a legnagyobb épület talán három emeletes, a fotózással meg vigyázni kell, mert katonai és tengerészeti központ.

A város egyelőre nem lett túl nagy backpackertanya, mert épeszű ember csak akkor jön ide, ha tovább megy Mauritánia felé. Ez pedig rendesen megszűri az egyébként igencsak népes idelátogató közönséget. Ennek egy része spanyol, francia meg német idős házaspár terepjáróval, a másik fele meg a szokásos Marokkó-Mauritánia-Szenegál-Mali stb. Nyugat-Afrika túrát teljesítő hátizsákos.

Mielőtt megölt volna az unalom, tegnap hatalmas füstfelhőre lettem figyelmes. Mivel a fél város arrafelé rohant, és is arra bandukoltam. Úgy látszik, Afrikában mindig kigyullad valami ha ott vagyok – ezúttal az üzemanyagpiac fogott lángot, de mire odaértem, már több százan mentettek, oltottak, bámészkodtak, úgyhogy sok dolgom nem maradt a szájtátáson kívül.

Fölkerült a szopóálarc…

Lassan ideje lelépni innen. Miután jobb híján ledumáltam egy helyivel, hogy 50 dolcsiért eldob a határra (olcsóbban is lehetett volna, csak akkor nem értem volna el a délutáni vonatot a határ után), lefeküdtem aludni. Ötkor keltem, a kocsi már várt, a francia sráccal beültünk, amikor beütött a szopóág: nem volt vízumom. Mielőtt bárki megmosolyogna a naivitásom miatt, meg kell, hogy állapítsam, hogy az utóbbi évtized utazgatásai alatt vízumszerzésben kezdtem elég nagy spíler lenni, de az alábbi eset azt bizonyítja, hogy még nem vagyok az.

Utazás előtt természetesen utána jártam a dolognak. Több 2008-2009-es útikönyv, valamint internetes kutakodások alapján egyértelmű volt, hogy a határon meg lehet venni 20 euróért. A legutolsó információm talán két-három hónapos volt ezügyben, ami magabiztossá tett. De hát TIA, vagyis This Is Africa. Még Daklában voltunk, amikor a francia megkérdezte, hogy van-e vízumom. Amikor meghallotta, hogy nincs, a sofőr azonnal visszafordult. Kiderült ugyanis, hogy ő egy hete ugyanígy próbálkozott, de annyival járt rosszabbul, hogy őt a határról fordították vissza. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy vissza kellett buszoznia Rabatba – csekély 2100 kilométerre van, oda-vissza 4200, repülni nem érdemes, mert nincs napi járat északra, Rabatba meg talán semmilyen közvetlen – ott két napot várnia a vízumra, és visszajönni. Ezzel az is kiderült, hogy miért és hogyan foglalta a szállást…

A sofőr elmesélte, hogy jópár hete nem adnak vízumot a határon, mert túl korruptak voltak a határőrök. Mission failed. Még próbálkoztam, hogy lesz ami lesz alapon lemegyek a határra, aztán legfeljebb visszastoppolok, de a vezető lebeszélt róla, hogy délután senki sem fog felvenni, főleg nem ingyen, nekem meg nem volt 100 dolcsim, hogy egy nap alatt eltaxizzam.

A töretlen optimizmusom nem szenvedett csorbát, délután visszamegyek Agadirba, onnan meg az Anti-Atlasz sivatagi-hegyi falvai jönnek. A többit majd onnan. De egy biztos: bármennyit is szopat ez a kontinens, úgyis visszajövök, úgyis megnézem, és még jól is fogom érezni magam, mint eddig mindig (kivéve azt a pár napot Conakryban…)
 

13 komment

Címkék: afrika utazas marokko

Iráni testvérvárosunk

2009.11.25. 11:11 danielfromhungary

Jazd, egyetlen iráni testvérvárosunk

Hazánk Iránnal folytatott gazdasági és kulturális együttműködése átlagosnak mondható. Egy iráni legfeljebb annyit tud rólunk, amennyit a hétköznapjaiban lát: Teherán utcái tele vannak Ikaruszokkal, de Magyarországról – vagy ahogy ott hívják, Madzsarisztánról – inkább a nálunk gyártott finn mobiltelefonok jutnak eszükbe. Irán közepén van azonban egy város, amely 1996-ban Jászberény testvérvárosa lett: Jazd

A két városnév egybecsengése korántsem véletlen. Évezredekkel ezelőtt a közép-iráni Jazd tartomány volt a Magyarországon jászként ismert nép eredeti lakóhelye. A Lut és a Kavir sivatagok között fekvő város „az "ősi gyökér" az a kapocs, amely elősegítette a régi rokoni viszony felelevenítését, szorosabbá tételét, testvérvárosi kapcsolattá fejlesztését.” – állítják a jászberényiek.

Jazd első látásra is annyi különlegességet kínál, hogy a ráérős és kíváncsi utazók képesek heteket eltölteni ebben a városban. Ami azonnal feltűnik, az a rengeteg széltorony, helyi nevén badgír, ami az egyszintes házakból álló, több ezer éves óvárost tarkítja. A 20 méter körüli tornyok funkciója a sivatag közepén lévő házak hűtése. A forró szelet ugyanis az agyagból készült, belül mindig hűvös „kémények” levezetik a szobákba. Ez, és a régi város összevissza, kanyargós utcái és belső udvaros házai szemet szúrtak az UNESCO-nak is, ami gyorsan a világ egyik legrégebbi városának nyilvánította, megvédve ezzel a fejlesztésnek nevezett rombolástól és a lassú lepusztulástól. A két sivatag közti elhelyezkedése már korán fontossá tette kereskedelmileg, viszont mivel mindentől távol esett, aránylag kimaradt a nagy pusztításokból. A Selyemút egyik fontos állomása volt egykor és 1272-ben Marco Polo is megfordult errefelé. A város melletti 4000 méter magas Shir-Kuh-tól, vagyis Oroszlán-hegységtől földalatti csatornák rendszerével vezették a vizet Jazdba, virágoztatták ki a sivatagot, majd külön múzeumot szenteltek a víznek.

Jazd vallási toleranciája messze földön híres, évezredek óta békésen egymás mellett élnek zoroasztriánusok, zsidók és muszlimok. Napjainkban a zoroasztriánus vallás legjelentősebb központja Iránban. Európai ember jobb esetben legalább két dolgot köthet ehhez a valláshoz. Egyrészt a hazai kultúrába is beszivárgott Nietzsche magyar fordításban Ím-ígyen szóla Zarathusztra című műve, másrészt a tájékozottabb rockrajongók tudhatják, hogy ez volt Freddy Mercury vallása. Mindkettőnél jóval fontosabb, hogy sokan ezt tekintik az első monoteista vallásnak, megelőzve ezzel a zsidókat. Világképe dualista ugyan – vagyis a világ jó és rossz harcából áll –, de ez a két oldal egyetlen isten, Ahura Mazda két megjelenési formája. Persze ahányan állítják ennek az elsőségét, legalább annyian vitatják is, az azonban kétségtelen, hogy itt fordul elő először a zsidó-keresztény kultúrkörből jól ismert, mennyország, pokol, próféta, Ítélet napja, angyalok, eljövendő Messiás alkotta szereplőgárda. Zarathustra – vagy görögül Zoroaszter – tanítása Ahura Mazda, az egyetlen isten üzenetein alapul. Ő a menny és az anyagi világ megteremtője, köztük az embereké, ő a sötétség és a fény forrása, a rend és a jog őrzője, tőle ered minden, ami jó, tiszta és igaz. A zoroasztriánusok rendkívüli módon tisztelik a négy alapelemet, a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt, ezért a világért sem szennyeznék be egyiket sem.

Az elhunytakat hagyományosan a város szélén lévő úgynevezett Hallgatás Tornyaiba vitték, ahol a keselyűk, nap és a szél gondoskodtak a hullák higiénikus eltakarításáról. Ezeket a dombokat ma már nem használják, helyette betonszarkofágba teszik a holttestet. A mélyebben a sivatagban lévő Hallgatás Tornyait pedig vagy elfelejtik az öregek, vagy a fiatalok bejáratják piknikezőhelynek. A város határától alig húszpercnyi kerékpározásra és feleannyi sziklamászásra akad még ilyen fölfedezetlen „titkos” hely, ami megfelel az ilyesfajta temetkezési helyekről kialakult képnek. A hegy tetején, egy gödörben emberi csontok és koponyák maradványai, azonban évről évre kevesebb. Nem úgy, mint az egykori városszéli domb, amelyet mára körbeépítettek, széthordták róla a csontokat, és cserébe teledobálták csikkekkel.

A zoroasztriánusok számára alapvetően fontos a Tűz Temploma. A tűznek tulajdonítanak minden jót, és ez istenük, Ahura Mazda jelképe is, ezért soha nem hagyták kialudni. Minden templom tüzének megvan a maga családfája, hogy melyik híres tűzről gyújtották meg évszázadokkal ezelőtt. A jazdi tűztemplomban lévőt például az egyik első tűz lángjáról gyújtották meg, aztán 700 évig őrizték, majd átvitték máshova, ahol 300 évig… és ez így ment századokon át.

A város sok nevezetessége közül az egyik a helyi zurkhaneh. Szó szerint annyit tesz, az Erő Háza. Ez alapján először valami perzsa birkózásra gondolhatunk, esetleg valami „nehéz dolgokat emelgetünk szertartásosan” típusú ősi súlyemelésre – mindkét megközelítés helyes volt, bár mint minden régi iráni szokás, ez is jóval több annál, mint hogy az ifjak és idősek nagy muszklikkal próbálnak maguknak nőt szerezni, ahogy azt mifelénk a Nyugaton művelik.
A félgömbalakú helyiség közepén kör alakú mélyedésben (egy mély ciszterna fölött) koncentrikus körökben 15-20 ember ütemre nyomja a fekvőtámaszt és egyéb gyakorlatokat. Háttérben, de nem mellékszereplőként a murshed dobol, és verseket énekel Ferdózi híres költeményéből, a Sáhnáméből, a Királyok Könyvéből. Az edzés természetesen imával kezdődik, és az egész eseményt átitatja a vallásos légkör – ez nem véletlen, maga a gyakorlatsor közel áll a szúfik mozdulataihoz, sőt vannak külön szúfi zurkhanék is. A dolog testgyakorlás része – ami miatt az Erő Házának nevezik – a bemelegítés után abból áll, hogy hatalmas tekebábúra emlékeztető, 5-30 kilós fadarabokat tekergetnek maguk körül, néha pedig zsonglőrködnek vele. Ettől olyannyira megerősödnek, hogy elpusztíthatatlan hősnek tűnnek, mint Rusztam, az irániak Akhilleusza. A birkózás meglehetősen egyszerű szabályok szerint működik, az ellenfelet ki kell billenteni az egyensúlyából, és addig kell gyűrni, amíg a válla a földhöz nem ér. Az Erő Háza intézménye akkor alakult ki, amikor a Perzsa Birodalom behódolt az iszlámnak, és a perzsa harcosok nem gyakorolhatták a tradicionális sportjukat nyíltan. Mivel nem akarták elhagyni hagyományaikat, amellyel megőrizhetik testük és lelkük épségét, magánházakban kezdtek összegyűlni, később ezekből alakultak ki a zurkhanék. Ez az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást, a költészetet és a testmozgást. Itt tulajdonképpen mindez egyetlen egységet alkot.

A 3000 éves zegzugos sikátorokban csak az arra járó motorok jelentik a modern kort. A házak befelé épültek, kívülről csak a fal és egy ajtó látszik. Minden ajtón van két kopogtató, egy a férfiaknak, és egy a nőknek. Az oka igen egyszerű: mivel bentről nem látni, hogy ki érkezik, a kopogtató hangjából tudják megállapítani a látogató nemét. Ha ugyanis férfi érkezik a családhoz, az otthon lévő nők felveszik a kendőt, vagy bemennek a lakrészükbe.
Az utcára nyíló pékségek, textilüzemek és vályogvetők inkább a középkort idézik. A pékek még mindig agyagkemence falára tapasztva sütik a lapos, kerek kenyeret, igaz, a sütéshez már gázlángot használnak. A friss kenyérre mindig sokan várnak, és mindenkinek egyénileg sütnek. Aki korianderrel vagy szezámmaggal kéri, annak úgy. Iránban elképzelhetetlen, hogy valakinek nem telik a napi kenyérre. Ez ugyanis a legolcsóbb étel, 5 forintnak megfelelő riálba kerül darabja.

Egy sarokkal odébb, az agyagfal sárgaságát megtörve azúrkék mozaikos mecset bukkan elő. Jazd egyik legismertebb mecsetje, a Péntek mecset a 14. században épült, és egyike Jazd legrégebbjeinek. A helyiek hite szerint, ha a meddő nő fölmegy a minaret tetejére, és minden lépcsőfokon megtör egy mogyorót, termékennyé válik. Felvilágosult kísérőm, egy perzsa lány szerint ez természetesen nem igaz, ennek ellenére mégis sokan követik ezt a szokást, mit lehet tudni…
 
Testvér(város)i kapcsolat

A Jászberénynek is nevet adó, iráni alán törzsekből származó jászok a tatárjárás után kerültek a Kárpát-medencébe. Testvéri kapcsolatukat így 800 évre lehet visszavezetni. Az 1996-ban megkötött testvérvárosi szerződés 2006-ban új lendületet kapott, azóta a kulturális csere sokkal aktívabb lett. 2007 tavaszán a jazdiak jártak Jászberényben, amit ősszel viszontlátogatás követett. Azóta volt a városban kulturális műsor, amit budapesti fogadás követett, később iráni népművészeti zenekar látogat Jászberénybe. Ugyanitt tervezik a testvérvárosok parkját, valamit a jazdiak felépítenének egy városukra jellemző hagyományos széltornyot. Évente tartanak jász világtalálkozót, idén Pusztamonostoron, ahová iráni focicsapatot is meghívnak. A jászság iráni kapcsolata felpezsdítette a hazai jász falvak és városok közti együttműködést.

2 komment

Címkék: irán jazd

Az „igazság” píárja

2009.11.22. 18:39 danielfromhungary

Az „igazság” píárja

Az al-Khiam néven híressé vált börtön felé kopár, hegyes úton kanyarog taxink az ENSZ által ellenőrzött libanoni-izraeli-szír határvidéken.  A francia alapítású börtöntől a Hezbollah píártelepéig hosszú volt az út.

 

2004-ben nyomott útikönyv alapján tájékozódunk. Ezt olvasgatva egy hegytetőn lévő börtönkomplexumra lehet számítani. De négy év sok idő. A Közel-Keleten, főleg Izrael és Libanon határán különösen sok. Ha nem is minden évben, de aránylag gyakran „történnek dolgok” errefelé. Sofőrünk magabiztosan veszi a kanyarokat a hegytetőn lévő romhalmaz felé. Vajon jó helyen járunk?

 

 

Miután Izrael kivonult dél-libanonból, és az al-Khiam telep őrei magára hagyták a komplexumot, a rabok kiszabadultak. Több mint száz férfi, nő és gyermek maradt hátra, ijesztő körülmények között. A börtön ma teljesen üres, csak a Hezbollah zászlója leng a kapu felett. Egykori túlélő vezet körbe. Négy évet húzott le al-Khiamban. Van, aki több mint tizet, tárgyalás nélkül. „Ez Izrael Abu-Ghraib-ja” – vonja meg a párhuzamot kísérőnk. „Nem csoda, hogy az izraeliek nem tűrték a szégyenfoltot, és amikor 2006-ban visszajöttek, lebombázták.” Ma már csak nyomai vannak az egykori kínzókamráknak, minicelláknak, amiben sem feküdni, sem állni nem lehetett. Ha néha kiengedték az embert, jobbára csak a szögesdróttal fedett napos terembe, a pokoli forróságba. A néhány négyzetméteres cellákban olykor tucatnyian senyvedtek. Az egészségügyi részleg fölé pedig a náci haláltáborokra emlékeztető feliratot helyeztek: Elfekvő – romlott és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel és rossz módszerekkel való gyógyítás. Ez utóbbi tábla már jó eséllyel a Hezbollah píárakciójának része.

A börtönt a dél-libanoni hadsereg működtette, és Izrael mindig tagadta, hogy köze lenne hozzá. Érdekes módon az egykori foglyok rendszeresen láttak idelátogató izraeli katonákat, hallottak héber beszédet. A komplexum egyetlen ép szobájában üzemelő – jobb híján múzeumnak nevezett – Hezbollah-shopban árulkodó képek sokkolják a látogatót: a megszálló izraeli katonák a rabok cipőiből kirakták a héberül az „Izrael” szót, és előszeretettel fotózták magukat a saját zászlójukkal a Hezbollah-lobogó mellett.

A nyomorúságos körülmények ellenére az egyik fülkében összecsavarozott polcokon árulják a siíta szervezet anyagait: különböző DVD-k, cédék, dokumentumfilmek, propagandafilmek és vallásos zenék mellett a szervezet sárga-zöld zászlaja is kapható mindenféle méretben. Távozáskor szóba kerül a nyugati világon kívül szinte mindenhol elterjedt baksis. Belépő ugyanis nincs a börtönbe – talán a Hezbollah is úgy gondolta, hogy a szétbombázott romhalmazért nincs sok értelme belépőt szedni, hiszen szinte semmit sem tudnak kínálni cserébe. Főleg nem az isten háta mögött, majd’ egy óra taxizásra a legközelebbi valamirevaló várostól, az ellenőrzőpontokon túl, ahová egyébként is csak előre megszerzett engedéllyel lehet belépni. Így hát maradt a propaganda és a baksis, ami újabb fejtörést okoz. A „szolgáltatást” ugyanis igénybe vettük, minimálisnak mondható idegenvezetést kaptunk, de tudtuk, hogy pénzünk a Hezbollahot támogatja. Hogy aztán a börtönre fordítják, iskolára vagy fegyverre, azt nyilván sosem tudjuk meg.

Ami Libanon számára az al-Khiam börtön, az Szíriának Kinetra, a Golán-fennsíkon lévő lebombázott és felrobbantott város. A ’67-es háborúban izraeli ellenőrzés alá került település a szír hadsereg központja volt a Golánon. Kinetra kaotikus körülmények között, a hatnapos háború utolsó napján került a zsidó állam kezére, tulajdonképpen harc nélkül (a szír rádió ugyanis tévedésből bemondta a város elestét, mire a legtöbben elmenekültek). Ettől kezdve a szír hadsereg időről időre biztonságos távolságból lőtte Kinetrát, tovább pusztítva a várost. A következő, ’73-as jom kippuri háborúban Szíria többször is visszaszerezte egy rövid időre. Végül Izraelé maradt a terület, ahol végső megalázásként telep alapítása is szóba került, legalábbis a Likudnál. Az 1974-es izraeli kivonulás előtt azonban teljesen lerombolták és kifosztották – állítólag azért, mert nem sokkal korábban tért haza pár izraeli hadifogoly a damaszkuszi fogságból, ahol alaposan megkínozták őket. Egy hónappal később a helyszínre utazó szír elnök, Háfez al-Asszad ígértetet tett arra, hogy felépíti Kinetrát.

Ma az ENSZ Csapatszétválasztási Megfigyelő Haderejének övezetében fekszik Szíria és Izrael között. A kiváló stratégiai helyen épült és lerombolt város miatt kialakult adok-kapokban bő három évtizede nincs eredmény. Az ENSZ kritizálta Izraelt, mert lerombolta, Izrael pedig azért támadja a szír kormányzatot, mert nem építi újjá a várost, hanem – al-Khiamhoz hasonlóan – az „agresszív cionista rezsim áldozata” szerepben tünteti fel, propagandacélokra használva ezzel. Ezt nem árt szó szerint érteni. A kinetrai kórház bejárata fölött táblán virít a „Golan Kórház. A cionisták lerombolták, és célpontnak használták.” felirat. Az emlékmű pedig arról árulkodik, hogy Izrael rombolta le a várost – pedig nem vitás, hogy a legnagyobb pusztítást a szírek támadásai okozták.

Kinetrába eljutni legalább annyira macerás, mint al-Khiamba. A belépéshez szükség van a szír belügyminisztérium engedélyére, a „városnézéshez” pedig magunkkal kell vinnünk egy turisztikai szempontból használhatatlan civil ruhás katonát vagy belbiztonsági embert. És ezzel véget is ér a hasonlóság a két hely között. Amíg ugyanis a libanoni börtönnek látszólag van gazdája, és látni, hova, kihez tartozik, addig a Kinetrába érkező turisták csak púpot jelentenek a kormányzat hátára – legalábbis a külföldiek, akik nem az Izrael-ellenes retorika földjén élnek. A katonai idegenvezetők ugyanis semmilyen nyelvet sem beszélnek az arabon kívül, és a külföldiek ottlétét is igyekeznek annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet. Gyorsan végigrohannak a szétlőtt kórházon, a mecseten és a görög ortodox templomon, és már hajtják is ki a taxist az ellenőrzőponthoz, ahol tovább tudják folytatni a cigarettázást és a tévénézést. A helyiekkel beszélni nem lehet, és fényképezni sem mindenhol. A kemény propaganda ellenére sem feliratok, sem szóróanyagok, sem idegenvezetés nem segíti az érdeklődőt. Ez pedig egyenlő a szír propaganda csődjével, hiszen mindenki más forrásból kénytelen tájékozódni. Így aztán a propagandagépezet amatőr és kicsinyes, összehasonlítva a Hezbollah praktikáival – a siíta szervezet ebben is nagyon profi. Hogy mennyire, azt a bebizonyíthatják Libanonban.

 

Szólj hozzá!

Címkék: libanon hezbollah szíria